Aláhulló sóhajok

Fejemet az ülés támlájának döntöttem, így zötykölődött a vonat egyenletes ütemére. Az ablakon remegve araszoltak a vízcseppek. Kiválasztva az egyiket, lélegzetvisszafojtva szurkolni kezdtem neki, mint kisgyerekként az esős hétfő reggeleken, amikor az iskolába tartó buszjáraton csücsültem. A csepp egy darabig tűrte, ahogy erősen szuggerálom, majd fejet hajtott akaratom előtt, és uccu neki, végig szaladt az üvegen.

Alul értékeljük az esőt pedig csodadolog. Morgolódva nyitjuk esernyőnket, mint Pista bácsi a szomszédom. Az öreg sok dolgot szeretett az életben, a jó pörköltet, a házi pálinkát, horgászni a Kisugadi tónál, de az esőt, az esőt, azt nem szerette. Amint eleredt, tekervényes bajusza alatt morogni kezdett.
– A fene vinné el ezt a kurva időt! Nézze Mancika, hogy szakad ez az istenadta!
Pedig szép dolog az, benne van az ember lelkének minden sóhaja. Még a Manci néninek is mosolyra görbült a ráncos szája széle, úgy figyelte a földre tévedt cseppeket. Megváltás volt az eső, nem csak a földnek, hanem a rajta gubbasztó összes lénynek.

Gyönyörűséggel töltött el a felhők baljós jötte. Gyülekeztek, mogorván, fekete zsákjukban cipelve terheinket. Életet adnak a semminek és teremtenek valamit. Utolérnek mozi után, én pedig körömcipőben próbálok tipegni a nagy pocsolyák között. Felmossák a mocskos utcákat, melyekről eltűnnek az éjszaka alkohol ittas foltjai. Néha sistereg, csak finoman száll fel a betonról a meleg pára, mint szerető a hitvesi ágyból. Forrósággal fűtve támaszkodik az ágy szélén, haja a gerince ívére hullik, s teste szinte lebegni kezd a fehér paplan felett.

Mit gondolsz?

Egy pillanatra megállni, hangosan nevetni, sírni titokban, elcsendesedni, belekortyolni egy bögre tejeskávéba, megfogni a gyermekünk kezét, örülni annak, ami bennünk és körülöttünk van. Ezekről a pillanatokról írok.