Forogj, Kedvesem!

Szonja ki ült napozni a kacskaringós lépcsőház balkonjára. Négy perc múlva dél, a nap pontosan a feje fölött járt. Homlokán gyöngyözni kezdett az izzadtság, de jól esett neki a friss levegő a lakásban töltött napok után. Szegény, megfázott a Duna parton. Fagylaltozni indultak, de elég volt egy hűvösebb fuvallat, hogy napokig az ágyat nyomja. Hiába, kora áprilissal az idő olyan, mint a szeszélyes szerető, hol édesdeden simogat lágy sugaraival, hol féktelen haragra gerjed, úgy nyirbálja a fák ágain bimbózó hajtásokat.

Aznap mégis szokatlanul meleg volt, az embernek nyár érzete támadt a forróság miatt. Szonja maga elé bámult, kezével végig simított a haján, selymesen forró volt az összefogott copf, mint a frissen betonozott ébenfekete út. Hallgatta a szomszéd nénik panaszkodását. Marika néninek fájt a lába, megviselte a front. Nelli néni pedig a kókadozó muskátlik miatt sopánkodott. 

A két néni egymással szemben állt, egyik púposabb volt, mint a másik. Szonja tekintete lopva végigfutott a dombokon és egyszeriben kihúzta magát. Édesanyja mindig azzal ijesztgette, ha nem tartja magát egyenesen, akkor öreg korára púpos lesz. 

Nelli néni észrevette, hogy lopva őket figyeli, odaintett neki. Szonja szerette őt a kedves szeme miatt, hívogató melegséget árasztott. Jobban belegondolva, egészen olyan volt, mint egy jóságos nagyanyó az erdő széli házikó nélkül. 

A néni mindig megjegyezte neki, milyen fiatalnak tűnik, biztosan nem lehet több tizenhat évesnél. Szonja ezen soha nem sértődött meg, bár huszonhárom évesen zokon vehette volna, de Nelli néni vékonyívű szájából minden szónak bája volt. Rendszeresen megkérdezte, hogy van-e udvarlója, s amikor Szonja a fejét csóválta, értetlenkedni kezdett. “Hogy lehet az? Angyalom, maga olyan szép!” Szonja néha eltűnődött azon, vajon neki szólnak a sorok, vagy az idős hölgy magával beszélget. Sokszor belefeledkezett a mondandójába, és szájában monoton forgatta a szavakat. Tekintete ilyenkor a cseréptető fölé szállt, és ősz pilláival az égre festett álmokat söpörte arébb. Lehet, hogy régi emlékek jutottak eszébe egy régvolt szerelemről.

A nap behúzódott a sárga téglafal mögé, csupán Szonja karját égette még néhány percig. Milyen sápadt meg vékonyka a karja, le sem tagadhatja, megviselte a nátha. Az orrához emelte fehér nyírfaágat, bőrének napfény illata volt. Szerette ezt az illatot, eszébe juttatta a gödi nyaralásokat, az esti grillezéseket a Velencei-tónál, a napolaj csillogását és hűvös nyári estéket, amikor a nagyszüleinél a langyos betonon ülve kovászos uborkát majszol. Szíve várakozással teli lett az emlékektől, végre megint volt válasz a sok nyomasztó miértre.
Szerette azt gondolni, hogy van értelme a létezésnek, de néha előfordult, hogy elveszett a mindennapok egyhangúságában, ilyenkor apró dolgokban kereste a választ.

Szonja tűnődve mosolygott maga elé, összefonta karját és ráhajtotta fejét. Hunyorogva arra a virágos szélforgóra nézett, ami a muskátlik közé volt szúrva. Figyelte, ahogyan Nelli néni odabotorkál a szélforgóhoz, remegő ujjával megérinti annak élét, közel hajol hozzá, cserepes ajkait lassan formálni kezdi, s azzal a gyermeki tisztasággal, ahogy a Jóisten itt felejtette őt a Földön, ráfújt a szirmokra, és azok elkezdtek forogni.

Mit gondolsz?

Egy pillanatra megállni, hangosan nevetni, sírni titokban, elcsendesedni, belekortyolni egy bögre tejeskávéba, megfogni a gyermekünk kezét, örülni annak, ami bennünk és körülöttünk van. Ezekről a pillanatokról írok.