Röviden irántad

Az égig kiáltanak a szoba kék falai, mint ránk nehezedő óriások. Figyelnek minket, akik egymásba forrva elrejtőztek a sarokban. Szeretnék még így maradni, kémlelni a szemhéjadon futó vékony eret. Ha kinyitod a szemed, én gyorsan lehunyom az enyémet, mint aki alszik és titkon nem téged les. Tegyünk még így, mintha nem jött volna el a reggel, amitől tartottunk. A nap nem nyúl be hosszú karjával az ablakon. Legyen még éjszaka, sötéten átölelő és ne kelljen félni az ébredéstől.

Karjaidban jó elhinni, hogy ez az igazság. Nem eresztesz, úgy szorítasz magadhoz, mintha ezzel le tudnád lassítani az időt. Majdnem sikerül. A légzésem, az ereimben futó vér, a szívverésem ritmusa lassulni kezd.

Finom az illatod, puha a kezed, kedves a szemed. Kedves minden számomra, ami te vagy. Rámászom hasadra és összesimul a csupasz bőrünk. Különös, mintha két ember teljesen eggyé tudna válni. Bőr a bőrhöz, hús a húshoz tapad, a lélek pedig kopogtatni kezd az ajtón.

Mit gondolsz?

Egy pillanatra megállni, hangosan nevetni, sírni titokban, elcsendesedni, belekortyolni egy bögre tejeskávéba, megfogni a gyermekünk kezét, örülni annak, ami bennünk és körülöttünk van. Ezekről a pillanatokról írok.