Takaróm

Elveszett tárgyak, dolgok, kacatok. Vásárolhatunk újakat, de valami más lesz, mert az elvesztésükkel valami belőlünk is elveszik, néhány emlék, mosoly, béna vicc, mind elenyészik. Miért őrizgetjük őket mégis? Talán a hozzájuk való gyermeki ragaszkodás kapaszkodókat ad nekünk a mindennapokban. Ránézel az órádra, tudod, hogy veled volt egy áttáncolt éjszakán, vagy a kedvenc blúzod, leöntötted limonádéval, mert annyira nevettél a barátnődön. Kijelenthetjük, hogy a tárgyaink mi magunk vagyunk, a hibáink, a döntéseink, a kiöntött limonádéink.
 
Eddig kevés dologhoz ragaszkodtam igazán, de van pár dolog, amihez mindennél jobban kötődőm. A kedvenc pillanataim elmúlása nagyon is hiányozni szokott. Amikor úgy nevettem biológia órán, hogy rezgett a hasam a fájdalomtól, és a Boda tanárnő kiküldött a teremből. Azóta sem nevettem olyan jóízűen. És emlékszem az első csókomra a fényekkel megvilágított karácsonyi vásár közepén. Fel tudom idézni a kürtöskalács illatát és a parfümének bódítóan jeges lenyomatát. Ezeket a pillanatokat legszívesebben magamra húznám, mint egy meleg takarót. Lehet, hogy elkészítem. Beleszövök mindent, amiben részem volt és hiányzik a mostani életemből. Különböző minták lesznek rajta, amelyek magunkban hordoznak apró jelentéseket, de ezeket kizárólag én fogom érteni, más nem lesz képes megfejteni őket. Ha fázni kezdek, akkor a fejem búbjáig belebugyolálom magamat. Átmelegít majd a hűvös októberi estéken, amikor az ember szíve képtelen hazatalálni. Belebújok, és a végtelen dunna, tele sok-sok elmúlt pillanattal némán átölel.
 
– Csenge
Mit gondolsz?

Egy pillanatra megállni, hangosan nevetni, sírni titokban, elcsendesedni, belekortyolni egy bögre tejeskávéba, megfogni a gyermekünk kezét, örülni annak, ami bennünk és körülöttünk van. Ezekről a pillanatokról írok.