Cseresznyés

Kata átvágott a piacon, ahol javában nyüzsögtek az árusok. Ez más, mint a pesti aluljárók rengetege, ott az embert megcsapja a húgy és virágillat furcsa keveréke, és az istenért nem megy ki az orrból. Falun ez máshogy megy. Itt reggelente az ember lánya direkt lelassít, ámulva nézi a színekben úszó portékát. Kislánykorában Kata cseresznyét árult a piacon. Nem egyedül, három barátnőjével korán reggel kiültek sámlikra, ott gubbasztottak a főtér hűs fái alatt. Finom cseresznye volt, kövér, vöröslő szemek. A lányok megküzdöttek értük, a zamatosabbak a fa tetején lógtak. Kata nem mert felmászni a tetejére. Meghorzsolta a könyökét a lombok között, ezért lentről figyelte barátnőit, ahogy ügyeskedve másznak ágról ágra.  

Mindenki szerette őket a piacon, mire a főtéren a templom delet harangozott az összes cseresznye eltűnt a fonott kosarak aljáról. Lujza barátnője elcsent néhány szemet, persze a gyümölcs leve árulkodva pirosra festette a száját. Micsoda boldog nyarak voltak azok. Lett zsebpénz strandra menni. Sára az összes pénzét fagylaltra költötte. Misi bácsi a helyi cukrász készítette a fagylatot. Nem azt a bóvlit, amit városban árulnak, hanem saját maga termesztett gyümölcsökből valót.

Kata újra ezen a téren sétált. Hiába kereste szemével, sehol sem találta a három lányt a fák alatt. Lujzával két éve találkozott egy iskolai évzárón. Régi barátnője óvatosan megérintette a vállát. Kata megfordult, kéken szikrázó szempár nézett rá, de nem volt ismerős a köré rajzolt arc. Nem látta őt. Beesett arcú, szürkés bőrű nő állt vele szemben. Különös, mintha a lélek másik testbe költözött volna. Nem fecsegtek, szinte suttogva beszélgettek, mintha minden szavuk titok lenne és más nem hallhatja őket. Lujza ebbe-abba belekezdett, hol dolgozik, a kislánya most ballag, építkeznek a férjével, de a szavak felszínesek voltak. Mit lehet mesélni egy rég nem látott barátnak? A minden túl sok, a semmi túl kevés. 

Kata álmában sokszor elsétál a cseresznyefához. Szeretne felmászni, de nem jut néhány ágnál magasabbra. A lányok már a tetején csücsülnek, hívják őt is. Felnéz, látja Sára pöttyös szoknyáját, Szonja dundi arcát, jóízűen majszolja a cseresznyét. Szeretne velük lenni, de a fa megannyi ága nem engedi őt, átnyúlnak feje fölött, mint erős, tömör fonatok, amelyeken képtelenség átjutni. Egymásba karolva, véget nem érve sorakoznak körötte, egyre távolabb sodorva őt az életen.

Mit gondolsz?

Egy pillanatra megállni, hangosan nevetni, sírni titokban, elcsendesedni, belekortyolni egy bögre tejeskávéba, megfogni a gyermekünk kezét, örülni annak, ami bennünk és körülöttünk van. Ezekről a pillanatokról írok.