Míg a halál el nem választ

Ildikó a gyermekei képeit nézegette, keze hozzáért a képkeretekhez, egyik-másikat felemelte, közelebbről megnézte az arcokat. Mosolygós szőkeségek, szülinapok, beállított karácsonyi ovis fotók. Matyi előtt favonat, mögötte havas téli táj, a szeme piros a sírástól, nem akart csokornyakkendőt venni. Ildikó visszatette a képet, kezével tovább matatott a polcon.
– Jé, a lányok első farsangja! – Eszébe jutott, mennyire boldogok voltak, hogy nyertek a jelmezversenyen. Nézte őket, a legfontosabbakat, és furcsa érzés telepedett meg a gyomrában. Hogy elűzze azt, tekintete végig szaladt a fotókon egészen a kakukkos óráig. Mindjárt dél, melegíteni kell a húslevest. – Remélem még nem savanyodott meg. – Kardigánját szorosabbra húzta, odacsoszogott a hűtőhöz, leemelte az edény fedelét, beleszagolt a lábasba, de nem érzett semmit. Mutatóujját beledugta a kocsonyás lébe, lenyalta a fagyos darabokat. – Jó lesz. – Begyújtotta a tűzhelyet, lassú lángra helyezte a levest, mire András, a férje hazajön megmelegszik. Ahogy eszébe jutott a férje, közönyös mosolyra húzta a száját.

A képek mögé el volt rejtve még egy, amit ritkán vett elő. András és ő van rajta, húsz évesek lehetnek, boldognak tűnnek. Balatonalmádin, az első nyaralásukon készült a fotó. Mind a ketten félretettek a fizetésükből, hogy lejussanak a Balatonra. Felnőttnek érezték magukat, szabadnak, szülők nélkül, önállóan és szerelmesen. Övék volt a világ, legalábbis a part egy piciny szeglete, ahol kedvükre napoztak, fürödtek, nézték az esti égboltot, hátha találnak rajta pár csillagot. Ildikó apró farmersortot visel, bőre bronzszínű és feszes, fején kendő, utálta, ha a szemébe lóg a szőke haja. András is jobban szerette látni az arcát. „– Olyan szép, ne rejtsd el.” – Mesebeli nyár volt, csordultig voltak forrósággal. Fél évre rá megtartották az esküvőt. Hetven embert hívtak, volt húsleves, kacsacomb lila káposztával, fehér habos torta oldalán marcipán virágokkal. Ildikó selyemruhában lebbent át a padok között, ahol a hűvös templom végében várta őt András.

A kakukkos óra delet ütött, a leves forrón gőzölgött a tűzhelyen. Ildikó előszedte nagymamája porcelán tányérjait, nászajándékba kapták az örökséget. A tányérok szélén lila ibolyák, egyedi kézzel festett készlet. Úgy őrizte azokat a tányérokat, mintha csak ez maradt volna előző életéből. Nem minden nap terített velük. Különleges alkalomból kerülhettek az asztalra.

Fél egy után András hazaért. Fáradt volt, morcos, szó nélkül ledobálta a sáros cipőjét az előszobában, majd betrappolt a konyhába. Első mozdulatával feltépte a hűtő ajtaját. – Mi van itthon? – Szeme a tűzhelyre kanyarodott, meglátta a levest. – Lyukas az eresz, mióta mondom, hogy eszi a rozsda az egészet. – Morgás közben merni kezdett a tányérba. – Hallod, Ildi, ez kihűlt! – Ildikó a pultnak támaszkodott, férje hangja háttérzajként futott át a padlócsempén. – Melegítsed meg – ennyit bírt kinyögni.

– Téged kellene felmelegíteni. – Ildikó megfordult, nyitotta volna száját, de nem jött ki rajta hang. Sokszor rágódott, mennyi mindent csinálhatott volna másként. Eleinte nagy dolgok jutottak eszébe, majd tudata a legapróbb, szinte jelentéktelennek tűnő emlékekbe is belekötött. Érezte hibái súlyát az egész élete felett. Létező és belemagyarázott hibák ezek, az elme alattomos szövevényei.

András zavartan nézett rá, lerakta a merőkanalat, hátat fordított, és némán készülődni kezdett. Felvette a sáros bakancsát, majd az ajtóban visszafordult.

– A héten jön az ingatlanos faszi, holnap még beugrok megcsinálni az ereszt.
Az ajtó széles hátát követve árnyékként csukódott be utána. Elment. El, a másikhoz. A hideg leves pedig ott maradt az asztalon az ibolyás tányérban.

Mit gondolsz?

Egy pillanatra megállni, hangosan nevetni, sírni titokban, elcsendesedni, belekortyolni egy bögre tejeskávéba, megfogni a gyermekünk kezét, örülni annak, ami bennünk és körülöttünk van. Ezekről a pillanatokról írok.