Miattad újra elhiszem

Törökülésben ültem a hideg konyhakövön. Attila rám szólt, tegyek legalább egy párnát a földre, és azon gubbasszak, de én elszántan szelektáltam tovább a kacatokat. Nem létezett az a földi erő, amitől felpattanok. 

Harmadik napja jártam az új lakásban. A földszinten helyezkedett el, nappali, folyosós konyha, aprócska fürdőszoba, az ablaka pedig az utcára nézett. Kislánykoromban sokat tűnődtem, milyen érzés lehet utcára néző lakásban élni, lesni a járókelőket az üveg mögül. Látok bácsi sapkákat, néni sapkákat, vitatkozó párokat, hangosan telefonáló idegeneket, de ők nem látnak engem a függöny takarásból. Van ebben egyfajta titokzatosság, ami az enyém és mások nem látják, csak mennek, teszik a dolgukat, próbálják élni az életüket, megtenni a lépéseiket, amelyek az ablakom elé sodorja őket.
– Ennyi szart! – Dobáltam az előző bérlő cuccait a szemeteszsákba. A könyvespolcon üldögélő polgári peres könyvekből ítélve ügyész lehetett, aki sok mindent hátra hagyott. A jobb dolgokat megtartottam, kávécsészéket, tányérokat, evőeszközöket, de a selejtnek nem kegyelmeztem. Kezembe akadt például egy fonott kosár, béka formájú, szájában érintetlen zsebkendők feküdtek. Szívtelenül beledobtam a fekete zsákba, ami elnyelte azt. Egy valamit megtanultam, aminek nincs helye az életemben annak mennie kell. A saját mütyürjeimnek akartam helyet szorítani. A békát követte egy liba alakú szobor, foltos téli kabát, koszos fél papucs. Mindegyik tárgy felett eltűnődtem, forgattam őket a kezemben, nem zavart, hogy a koszos leszek. Annyira belefeledkeztem a pakolásba, észre sem vettem Attilát. Mellettem állt kezében egy párnával.
– Felfázol – dorgált.

– Ezt még befejezem – válaszoltam a szemeteszsák mélyéről – Kell új függönyt venni, mosnom kell, de nincsen itthon takarítószer. – A hangom bizonytalanul remegett. Megrémített az újrakezdés gondolata. Elhagytam valakit ő érte, és ezzel együtt választottam a bizonytalant. Minden annyira gyorsan történt kettőnk között, mire feleszméltem, már egy taxiban ültem és az új életem felé tartottam. Egyetlen dolog segített át a költözésen, a gondolat, hogy végre boldog lehetek. Tudom, közhelyesen hangzik. Mégis úgy vágytam a boldogságra, mint a mutatóujjammal hozzányúlni a lekváros lábas oldalához. Bizsergett mindenem az édes massza gondolatától, szinte éreztem a számban a cukros ribizli ízét. Ám csak az falatozhat az édessavanykás boldogságból, aki lépéseket tesz érte, és én féltem a változástól, próbáltam kapaszkodni valamibe, ott éppen a szemeteszsák nyújtott kapaszkodót. 

Attila leguggolt mellém. Éreztem, ahogy nézi a tarkómat, a fülem mögötti apró félhold alakú tetoválást. Megsimította a hátamat, mire a gerincem mentén csiklandós érzés futott végig.
– Veszek neked függönyt – nyugtatott.
– Én akarom! Eddig mástól függtem, nem szeretném soha többé ezt érezni. – Nem szólt semmit. Majdnem beállt a néma csend, amikor meghallottam visszacsengeni a saját szavaim.
– Ne haragudj – lesütöttem a szemem.
– Türelem – válaszolt – Tudom, most minden ismeretlen. Ijesztő lehet, de nálad bátrabb nőt nem ismerek. Tudod, ugye? – Bólintottam. – Na, gyere! Ezt holnap befejezzük, menjünk át hozzám.  – Felállt, és a kezét nyújtotta. Egy darabig tétováztam, a fekete zsákokra pillantottam, végül belekapaszkodtam a kézfejébe, elrugaszkodtam a hideg kőről és felkeltem. Attila készülődni kezdett, de én álltam tovább, figyeltem, ahogy a járókelőket szoktam az ablakból.
– Mi az? – kérdezte gyanakvóan.
– Semmi – feleltem, közben arra gondoltam, mégis létezik az erő, amely képes felállítani a földről.

Mit gondolsz?

Egy pillanatra megállni, hangosan nevetni, sírni titokban, elcsendesedni, belekortyolni egy bögre tejeskávéba, megfogni a gyermekünk kezét, örülni annak, ami bennünk és körülöttünk van. Ezekről a pillanatokról írok.