Itt vagy

Itt vagy. Megérkeztél hozzám. Akárhova visz a lábam, folyton követsz engem. Legutolsó csókunkat tavaly, egy forró szeptemberi délutánon váltottuk. Emlékszel még? Az összes cseresznye eltűnt a fákról, a nap kiégette a medence körüli füvet. Miután a medencét leengedtük, csípőre tett kézzel álltunk, pásztáztuk a levegőért kapkodó füvet. Azt hittem, soha többé nem látlak, a fűszálak is ezt gondolhatták a kék égboltról. Istenem, hogy hiányozhatott nekik a felhők látványa, ahogyan úsznak a semmibe. Te is így hiányoztál nekem. Akkor tudatosult bennem, hogy végleg elmentél, amikor az autóm szélvédőjére rápottyant az első falevél. Odakint még javában tombolt a nyár, de a természet levelet küldött. Itt a vége. Hívatlan vendégem kétségbeesve kapaszkodott a szélvédőbe, figyeltem őt a kormány mögül, nem volt szívem elhessegetni onnan. Nem is kellett, a következő pillanatban a szél belekarolt, és tovarepítette. Te is így mentél el, időm sem volt elbúcsúzni tőled. Hiányoztál minden borús vasárnap reggel. Nem akartam kimászni a takaró alól, fejem búbjáig felhúztam, arra gondoltam, ha legközelebb kilesek alóla, itt leszel. Ezt sokszor eljátszottam, de mindig ugyanaz történt, lebiggyesztett szájjal kuporogtam az ágyam végében. 

A karácsony valahol enyhítette a hiányodat. A fehér hó látványa, a fákon megpihenő fényfüzérek elfeledtették velem milyen nélküled élni. Izgatottan gázoltam át a havas kerten, nyelvemet kinyújtva vártam a hópihéket. El kell mondjam neked, nem vagyok túl tehetséges hópehely elkapó, legtöbb a szemembe esett, és könnyé vált.

Amikor az utolsó bejgli is elfogyott, az utolsó piros gömbdíszt is bepakoltuk a szekrény mélyére, újra éreztem, valami nincs rendben. Minden latyakos és szürke lett. Gyűlöltem hordani a csizmát, orromig betekerni magam sálakkal. Alig vártam, hogy újra megmutathassam neked a kedvenc spagetti pántos felsőmet. Szerintem, a sárospataki kiruccanásunknál láttad rajtam utoljára. Betértünk abba a hangulatos sarki cukrászdába, az egész épület élénksárgára volt festve, ránéztem éssz azonnal szomjas lettem, szinte égtem egy levendulás fagyiért. Később a cukrászda előtti lépcsőn ülve jóízűen faltam a fagylaltot. Pár hajszálam belekontárkodott a hideg krémbe, és olyan lett az orrom hegye. Kuncogtam, óvatosan letörölgettem a maszatot. Ott üldögéltél mellettem, rád néztem, a fagyim is olvadozni kezdett tőled, pár csepp a zöld felsőmön landolt.

Azóta sok minden változott. Elköltöztem, más városban élek. Nagyon féltem, hogy nem találsz rám. Nem könnyű eligazodni ebben a nagyvárosban. Tudhattam volna, hogy visszatérsz, hiszen voltak jelei jöttednek. A madarak is csicseregték, mindjárt itt vagy. Kis cipő, kis cipő, itt van, itt van! Sosem fogom elfelejteni a pillanatot, amikor újra találkoztunk. Kivittem a kaktuszokat a lakásból, már nehezen viselték a benti létet. Három tüske bele állt a mutatóujjamba, de hősiesen kicipeltem a nagy ládákat a balkonra. Már a második ládával fordultam ki, amikor rám köszöntél. Sugárzó voltál és kedves. Odajöttél hozzám, lágyan megsimítottad az arcomat, én pedig álltam, nem szóltam semmit, a szememet lehunytam. Hagytam, hogy újra átölelj. Nem is tudhattad mennyire hiányoztál nekem, régi, kedves barátom, napfény.

Mit gondolsz?

Egy pillanatra megállni, hangosan nevetni, sírni titokban, elcsendesedni, belekortyolni egy bögre tejeskávéba, megfogni a gyermekünk kezét, örülni annak, ami bennünk és körülöttünk van. Ezekről a pillanatokról írok.