Ízek, imák, szerelmek

Vacsorához készülődünk. A bolognai szósz rotyog a lábasban, tegnapról maradt egy kevés. Nem bánom, hogy maradékot kell enni, vannak ételek, amelyeknek kimondottan jót tesz az idő. Hiszen az étel olyan, mint egy jó kapcsolat. Az idő eltelte után összeállnak az ízek, minden a helyére kerül, a sós, az édes, a fanyarság megtalálja helyét az ételben. Harmóniában elhelyezkednek a szájban, a nyelvünk peremén pedig mennyei varázslat történik.

A paradicsom illata belengi a konyhát, a hasam halkan morgolódni kezd az éhségtől. Megkeverem a ragut, nehogy odakapjon az alja. Attila bent van a szobában, szólok neki, öt perc és ehetünk. Nem válaszol, elterülve fekszik a padlószőnyegen. Visszafordulok, beledobom a tésztát a forrón lobogó vízbe, megvárom, míg a szálak egytől egyig belecsúsznak. Besétálok a szobába, és Attila fölé állok. Lehunyt szemmel mosolyog, közben halk zongora szólót hallgat. Ráfekszem az elterült testére, a fejemet ráhajtom a mellkasára, mintha takaró lennék, ami betakarja. Tessék, mennyei varázslat. 

Mostanában értettem meg, mit jelent értékelni ezeket a pillanatokat. Körülöttem látszólag boldognak tűnő párok mennek szét, házasságok érnek véget. Akaratlanul elkezdtem rettegni, vajon velünk is ez fog-e történni. Aztán annak rendje és módja szerint a napokból hetek, a hetekből hónapok, és azokból évek lettek. Ráébredtem az idő a legnagyobb ajándék, amit egy kapcsolat kaphat. Folyton változunk, változnak a szokásaink, változik az ízlésünk, ez a változás pedig óvhatatlanul kivetődik az örökkévalóra, amit megfogadtunk egymásnak. 

Az elejétől kezdve szentül hittem, keményen meg kell dolgoznunk egymásért, néha saját magunkkal kell megküzdenünk, hogy az, ami mozgatja az „örökké” forgó kerekét sose tűnjön el. Meg kellett tanulnom nem másokhoz hasonlítani magunkat, mert, ami köztünk van, egyedi, általunk formált és minket meghatározó szövetség, nem összehasonlítható, hiszen nincsen két ugyanolyan ember. Édesanyám mondogatja nekem, nem a boldog pillanatokkal mérhető egy kapcsolat. Könnyű olyankor szeretni a másikat, ha szép pillanatokat élsz meg mellette, legyen az utazás, nyaralás, romantikus ajándékok sokasága. Az egymás iránt érzett szeretet a nehéz időszakok súlyával mérendő. Akkor jössz rá, ki az az ember melletted, amikor elhatalmasodik rajtatok az egyhangú valóság, az élet azon oldala, amelyet nem vagyunk hajlandók tudomásul venni.

Hallgatom Attila lélegzetvételét, nyomok egy apró puszit a csupasz mellkasára. A mutatóujjammal piszkálni kezdem a fekete szőrszálakat rajta. Halkan felnevet, csikis, én tudom, és folytatom. Revansot vesz, belecsíp a fenekembe, mire rájátszva jajveszékelek. Aztán lenyugszom, és újra takarónak képzelem magam, ami megvédi őt a rossztól, a rossztól, amely hetek óta emészti.
– Jó így? – kérdezem
– Jó így Bogár.
– Lassan a tészta is megfő – fülelem a konyhából kiszűrődő hangokat. Attila nem szól semmit, tudom, mi következik. Megérzem előre a jöttét.
– Bogár? – simogatni kezdi a hátamat – Szeretnél virágot vinni? Koszorúk nem férnek el – hangja újra súllyal teli.
– Persze. Milyen virágra gondoltál?
– Tulipán. Nagyon szerette a tulipánt.
– Én is szeretem. Veszünk tulipánt. – Válasz nem jön, csak egy zsigeri, szorosabbra fűzött ölelést kapok. Így sodornak minket a hétköznapok, hol szép, hol keserű partokra. Attila nagy levegőt vesz, hallom, hogy felgyorsul a szívverése, teste forró, de nem enged, minden erejével feszíti a végtagjait.
– Itt vagyok – suttogom. Érzem, ahogyan egy könnycsepp gurul végig a mellkasán. Hozzá ér a számhoz, sós.
– Nem ég oda? – kérdezi a torkát köszörülve.
– Majd elmosom.
– Nehezen jön le, ha odaég.
– Nem baj. A füstös íz csak jót tesz neki.
Nem mozdulok, takaró maradok, ő pedig sírni kezd.

Mit gondolsz?

Egy pillanatra megállni, hangosan nevetni, sírni titokban, elcsendesedni, belekortyolni egy bögre tejeskávéba, megfogni a gyermekünk kezét, örülni annak, ami bennünk és körülöttünk van. Ezekről a pillanatokról írok.