A kitaposott út

Lassan haladunk a kitaposott úton, a fekete bársony cipőm orrát ellepi a por, de nem érdekel. A súly, ami az úton haladva ránk tapad hatalmasabb bármiféle földi kosznál. Oldalra fordítom a fejem, a fákat nézem. Bölcsen állnak az októberi napfényben, és a vöröses nyugalom ráhullik a sírokra. Az én lelkem is megnyugszik, talán a búcsú miatt, talán érzem, itt a vége. Egy fakó autó halad elől, nem egyszer tehette meg az utat az tűző napon. Nem látom a márkáját, az emblémát eltakarják a csomagtartóra applikált koszorúk és szalagok. 

Messze vagyok tőle, leghátul ballagok. Az autóra két hangszórót szereltek, alig hallom a belőlük áramló zenét. A tekintetem tovább vándorol, megáll a meneten. Egészen úgy festünk, mint az telet váró Vetési varjak. Fekete tollaink a poros utat csapdossák és tépett szárnyunkkal legszívesebben a messzi háztetőkre repülnénk, onnan hirdetnénk a tél közeledtét.

De hol van még tél? A meleg napsugarak a nyakamba ülnek és az emlékek óvhatatlanul rám szakadnak.

Most is érzem az utolsó meleg ölelést, a várótermi pad kemény fedelét. Érzem, ahogy a szívemet mardossa a kórház tisztítószer szaga. Olyan szag ez, amit nem felejtek el soha. Tényleg tisztít, egészen csupasz leszek tőle. Érzem a zöld köpeny anyagát, hallom susogó hangját minden lépésemnél. Emlékszem, ott álltam az ágynál, nem láttam a könnyeimtől és nem bírtam mozdulni. Láttam, hogyan küzd a test, miként tűnik el a lélek. Éreztem a tehetetlenséget, a tenni akarást, figyeltem a körülöttem lévők fájdalomtól eltorzult arcát.

Azt hiszem, van egy pont, ahol mindent átértékelsz és mindenkire másként tekintesz. Kevés ilyen pont létezik az életben, de senki sem úszhatja meg az érzést, amikor a valóság felrázza ezeréves álmából. Talán az ilyen pofonok rántanak vissza a talajra. Ezek a pofonok kellenek, hogy a köd felszálljon a szemedről, és a torkodat szorító igazság őszinte szavakká változzon. Végig néztem, ahogy egy másik valóság átdübörög életeken és nem kér bocsánatot, hogy jötte mindent megváltoztat. 

Talán többféle valóság létezik. Van ez, amit nap mint nap érzékelünk, ami körülvesz minket és van, amikor örökre felnővünk. Talán ez történik. Gyermekkorunk burka sokkal tovább kitolódik, mint hisszük. Szüleink elvesztésével egy másik idő köszönt ránk. Olyan fájdalom ez, amely végigkísér és nem múlik, hanem idő előrehaladtával csak kopik. De a lenyomatát minden mozdulatunkban érezzük. Talán én is más lettem. Mindent máshogyan érzek, máshogyan nézek emberekre, ahogyan nevetnek, idegeskednek a munka miatt, panaszkodnak a feladataikról. Reméltem, hogy a végén megvilágosodom és úgy haladok végig az úton, hogy mindent érteni fogok, de csak egyvalamit értettem meg:

A halál nem rossz és nem jó, nem büntetés és nem ítélet, igazságtalanság vagy megváltás, egyszerűen megtörténik. A gondolataim ide-oda dobálnak, s mire felpillantok a nyughellyel találom szembe magam. A koszorúk egyenként kerülnek fel, hogy virágba borítsák a márványoszlopot. A pap közben rezzenéstelen arccal az örök életről beszél, de nem tudok figyelni, újra a cipőm orrát lesem. Teljesen szürke. 

Hallgatjuk a búcsúbeszédet és addig maradunk, míg a nap elbújik az égboltra kent fehér maszlag mögé.  A pap részvétét nyilvánít, a varjak pedig szétrebbennek. Kifelé tartok, megint a fákat nézem, amikor az öreg autó elhalad mellettem. Ahogy gördül porzik mögötte az út. Utoljára még rápillantok. Meglátom a porfelhőbe burkolózott emblémát. Mercedes. Talán el is suttogom.

Mit gondolsz?

Egy pillanatra megállni, hangosan nevetni, sírni titokban, elcsendesedni, belekortyolni egy bögre tejeskávéba, megfogni a gyermekünk kezét, örülni annak, ami bennünk és körülöttünk van. Ezekről a pillanatokról írok.