Az utolsó alkalom

Üde levegő járt-kelt a Lövőház utcában. A boltok ablakából eltűnt a karácsonyi dekoráció. Az üzletek elé kikerültek az asztalok és a fonott székek. Pincérek söprögettek a sarki kávézónál, mintha a telet söpörnék ki a napsütéses utcára. Friss kenyér illata kavargott kifelé a pékség nyitott ajtaján. Viola hasa nagyot kordult, amikor elsétált előtte. Egy pillanatra megfordult a fejében, hogy nem reggelizett, harapnia kellene valamit. Gyorsan az órájára pillantott, de nem állt meg, tovább haladt. Nem szeretett késni. Minden találkozó előtt tíz perccel hamarabb érkezett, ez most sem lehetett másként. Igaz, Gábor szerint nem ártana néha lazítania. „Csak sodródj” írta fel a lánynak egy cetlire.

Odaért, pontosan tíz perccel korábban. Még volt ideje elküldeni egy e-mailt, és átlapozni a váró az asztalán heverő magazinokat. 

– Nem tudtam, hogy horgászat rajongó? – Kinyílt a rendelő ajtaja, Gábor mosolygott rá.
– Nem gondolja, hogy le kellene cserélni a magazinokat? Hónapok óta ugyanazok vannak az asztalon.
– És megfosszam önt a balatoni horgászat érdekességeitől? – kérdezte a férfi.

– Valóban, már mindent tudok a fárasztás technikájáról – Viola letette a horgász újságot. Rutinosan követte terapeutáját a rendelőbe, aki megvárta míg Viola elhelyezkedik a fotelban, és becsukta az ajtót.
– Hogy érzi magát? Ez az utolsó alkalom – Gábor leült a szemben lévő fotelba, és magához vette a jegyzetfüzetét.
– Hihetetlen, milyen gyorsan eltelt az idő – sóhajtott Viola.
– Bizony, amikor elkezdtük a terápiát havas volt a terasz.
– És horgászos magazinok voltak a váróban.
– Látom ma majd kicsattan – Viola szélesen vigyorgott, és hátradőlt. Utoljára szemrevételezte a szoba minden részletét. Kellemes pasztellszínek, növények az ablakban, finom levendula illat a levegőben.
– Minden hiányozni fog – sóhajtásnyi szünetet tartott – és nem csak a magazinokra gondolok.

– Tehát nem tervezi, hogy visszatér hozzánk? – Gábor zavarában kihúzta magát.

– Azt hiszem, amiért jöttem, azt mostanra sikerült rendbe tennünk.
– Nagy utat tett meg. Büszke lehet magára.
– Anyám is büszke lenne rám.
– Minden bizonnyal – Gábor firkált néhány szót a füzetébe.
A lány nem tudta ilyenkor mit ír, de az ott töltött idő alatt nem egy fehér lap telt meg. 

Hetekkel ezelőtt megtörten kereste fel pszichológusát, aki minden kedden és csütörtökön fogadta őt. Gábor türelmes természete, szelíd hangja biztos pontot jelentett az életében. Viszont a terápia előrehaladtával Viola elhozta a tavaszt a rendelő falai közé. Kisvirág volt, erős, bátor virág, aki többé nem félt.

– Már nem hord feketét? – nézett fel füzetéből a férfi.
– Eleget hordtam – Elkapta tekintetét Viola ruhájáról. Eddig a fekete garbóktól észre sem vette, milyen szép a bőre. Kihúzta magát, újra a füzetbe kezdett firkálni. Fel sem nézett, úgy beszélt tovább – Jól áll magának ez a szín.
– Púderrózsaszín – a lány eltűrt egy barna tincset a füle mögé – Lenne még itt valami – kotorászni kezdett a táskájában, majd egy becsomagolt masnis dobozt nyújtott át.

– Ezt nekem hozta? Nem is tudom, páciensektől nem fogadhatok el ilyesmit. Nem etikus.
– Tegye el. Akkor nyissa ki, amikor elmentem, hiszen már nem leszek a páciense – Gábor zavartan bólintott, és elvette az ajándékot. A kettejük közötti üvegasztalra tette.
– Nagyon figyelmes. Köszönöm.

A maradék időben sorra átvették a relaxációs gyakorlatokat, átnézték Viola terápiás útját. Minden a megszokott módon történt, de valami mégis más lett. Valóságossá váltak a terápia utolsó percei. Egyikük sem gondolta, hogy egy őszinte búcsúzás többet jelenthet egy ember életében, mint a nagy találkozások összessége.

– Letelt az időnk – Gábor a tollát szorongatta – Még egyszer minden jót szeretnék kívánni. Bármikor forduljon hozzám bizalommal. Nagyon örülök, hogy megismerhettem.
– Én is mindent köszönök – Viola halványan elmosolyodott, és úgy tűnt el a rendelőből, ahogyan érkezett. Észrevétlenül.

Gábor összepakolta a jegyzeteit. Már indult ebédelni, amikor az ajtóban állva szeme megakadt az ajándékon. Összeszorult a szíve. Tudta, ha kinyitja azzal átlép egy határt. A határok pedig jó dolgok, megvédenek a zuhanástól, és rendet teremtenek a világban. Megdörzsölte a homlokát, vissza sétált a szobába. Újra kezébe vette az apró dobozt, forgatni kezdte. Szép csomagolás, halvány kék színű, mint Viola szeme. Lassan leemelte a dobozka tetejét. Nem hitt a szemének. Állt kezében a kinyitott búcsú ajándékkal, nem tudott moccanni, mindene elzsibbadt, csak nézte a doboz tartalmát. Egy cetli volt benne a saját kézírásával. 

Újra és újra elolvasta a szöveget, ezalatt a testében a zsibbadás bizsergéssé változott. Egyszerre megérezte a pékségből szálló kenyér illatát, hallotta a kávézóból beszűrődő zajokat, az egyre gyorsuló szívverésének ütemét.
Letette a dobozt, kirohant az ajtón, lesietett a lépcsőkön, le az utcára, futni kezdett, elrohant a pékség és a kávézó előtt. Sietett vele a kenyér illat, a kávék gőze, futottak a boltok, az egész utca, futott, hogy utolérje, csak futott, tudva, hogy képtelen búcsúzni, tudva, hogy most zuhanni fog.

Mit gondolsz?

Egy pillanatra megállni, hangosan nevetni, sírni titokban, elcsendesedni, belekortyolni egy bögre tejeskávéba, megfogni a gyermekünk kezét, örülni annak, ami bennünk és körülöttünk van. Ezekről a pillanatokról írok.