Kisdió

A konyhában ülünk, amit szemtelenül beleng a szalonnás rántotta illata. Az ismerős színek, ahogy anyám forgatja kezében a fakanalat és simogatja vele a tojás masszát, ebben a pillanatban itt vagyok, nem ímmel-ámmal pislogok a világra. 

Minél kevesebb időt töltök otthon, annál jobban szívbe markolnak a hasonló pillanatok. Ez a nosztalgikus érzés hatással van rám, mint a rögtön ható fájdalomcsillapító. Nincsenek a fejemben kérdések, az összes bajomról megfeledkezem. Én vagyok, anyám van és a konyha ismerős ölelése. 

Néha attól félek, mi lesz velem, ha mindez elmúlik? Ha csak képzeletemben ülhetek szombat reggelente a régi konyhánkban, miközben anyám ebédre rántottát készít.
– Öcsédnek háromszor szóltam, de nem kelt fel. Kihűl, mire kikászálódik az ágyból.
– Így járt – felelem korgó hassal, de titkon örülök, hogy ketten maradunk. Anyám lerakja elénk a tányért.
– Jó ebédhez szól a nóta – szúrok bele egy ropogós szalonna darabba.

– Jól van. Nem ébredtem fel az ébresztőre. Rántottát ebédelünk.
Mire a kotyogós lefő, már az ebédet tervezi – Csinálok tejszínes csirkét és diós sütit. Azt hiszem, maradt egy adag pucolt dió. Apádat hányszor kértem, törjön diót. Kint áll az erkélyen nagy zsákkal, de ott is marad… – Nem szólok semmit, a fejemet támasztom és derül a szívem a világba.

– Emlékszel még a nagyinál a nagy diófára? – szakítja meg a kávé szürcsölést.
– Persze – Látom magam előtt a diófát. Hány nyári szünetet pancsoltam át alatta. Minden kedves gyermekkori emlékem ahhoz a fához kötődik.

Emlékszem, a nagyi minden vasárnap rántott húst sütött. Amint az idő jobbra fordult, előszedte a kamrában magányosan álldogáló fehér műanyag asztalt, a diófa alá helyezte, köré székeket pakolt, s amikor a nyári kánikula megérkezett, a fa árnyékában a kerti asztalon gőzölögtek az aranymorzsás csirkecombok.
– A diófa velem egyidős lenne – merengett – Hány éve halt meg a nagyi? Most lesz a tizenkettedik éve, ha jól emlékszem. – Anyám tekintete fátyolos lett, mintha egy pillanat erejéig újra átélné azt a napot. Őszintén szólva, nem tudom, honnan volt elég lélekjelenléte az utolsó percig a nagyi ágya mellett imádkozni, miközben mi a kisszobában játszottunk. De ilyen a szeretet. Erőt ad, még akkor is, ha a fájdalom járja át.

Miután a nagyi meghalt, anyám eladta a házat, amiben felnőtt. Kétgyermekes család vette meg. Anyám néha benézett a kerítésen, aztán többé nem sétált arra. Az új lakók a diófával együtt mindent ki irtottak a kertből. A város azon részét soha többé nem érintette.
– Mikor ültették a fát?
– Még nem meséltem? – A fejemet ingatom – Amikor a nagyi engem várt, sőt, már nagyon ki akartam jönni.
–Ezerkilencázhatvanhét?
–Az év februárjában. Még építkeztek a szüleim, pontosabban akkor fejezték be a házat. A munkások az utolsó simításokat végezték. Anyu bent feküdt a kórházban, szombatra írták ki, de csak nem akartam megérkezni. Végül hétfőn megszülettem. Aznap István, az egyik munkás két szemével látta, hogy az égből lepottyan egy dió, egyenes a kert közepére esett. Egy madár csőréből eshetett ki, mert egyetlen egy diófa nem állt a közelben. István fogta a kisdiót, amin talált egy hajtást és elültette a fagyos földbe. Szólt nagyanyádnak, hogy a lyány születésének tiszteletére fát ültetett. Ne lepődjenek meg, ha holnapra egy hatalmas diófa nő a kertben. Ők csak legyintettek, nincsen az a kisdió, ami túléli ezt az időt.
– Túlélte.
– Túl – anyám szeme megtelt melegséggel – Vigasztal, hogy a nagyi nem élte meg a fa kivágását. Számára az a diófa jelentette a biztos pontot. Az volt a Föld közepe. Ott nőtt fel a lánya, ott halt meg a férje, megélte, hogy az unokái a kertjében játszanak.
– Nem félsz, hogy elfelejted? – szorul össze a torkom.
– A részletek elkopnak, nagyi arcát sem tudom pontosan felidézni, de nem ez a fontos.

Hétfő van. A lemenő nap vakító narancsra színezi a pesti cseréptengert. Bent ülök az irodában, és farkasszemet nézek egy pénzügyi táblázattal, de képtelen vagyok koncentrálni. Úgy érzem, két rács közé szorultam és nem jutok sehova. A kávés cukrot kaparászom a csészém alján. A hétvégi beszélgetésre gondolok és anyám szavai járnak fejemben. Ideje hazamenni.
 A Károlyi-kerten sétálok át, kis kerülő hazafelé, de minden gondolatomat rendezhetem az egyenesre nyírt sövény mentén. A homokozó pár hónapja gyerek gurgulázással volt teli, most üres. Összehúzom magamon a kabátot, és elidőzőm az egyik padon. Élvezem a késő délutáni napsugarakat. 

Néha olyan gyökértelennek érzem magam, távol az otthonomtól. Fogalmam sincs mikor nőtem akkorára, hogy egyedül fizetem az albérletet. Igazságtalan, hogy a gyermekkorom gyorsan elmúlt és halványodnak róla az emlékeim. Bárcsak emlékeznék minden részletre.

Sokáig üldögélek a padon, a nap teljesen eltűnt és felkapcsolták az utcai lámpákat. Fázni kezdek, így haza indulok. A Ferenciek-tere felé sétálok, a hármas metró hazarepít.  Pont elérem az érkező kékszínű kocsikat, felugrok az egyikre. A jármű zajosan elindul, csikorog, zakatol, szinte zihál az egész szerelvény. Két megállót utazom, de leülök egy szabad helyre. Szememet bántja a lámpa fénye. Hunyorogva nézem a többi utas arcát, mindenki fáradtnak és megviseltnek tűnik. Ebben a sápasztó fényben nem csoda. Azt hiszem, a metró kihozza az emberből az igazi énjét, mintha itt mindenkire rászakadna a saját életének súlya és nem menekülhet az élet igazságai elől. 

Az utasok úgy ülnek egymás mellett a metró ágán, mint madarak villanypóznákon. Ezen elmosolyodom. Szemben egy kislány visszamosolyog rám. Még ovis lehet, lábai a föld felett lengedeznek, közben az anyukája kezét fogja. 

Grimaszolni kezdek. Nem tudom, honnan jön a grimasz, de olyan természetesen ül ki az arcomra, mintha mindvégig ott rejtőzött volna. Műsorom elismerésre talál. A szemben lévő apró lábak rugdalózni kezdenek, és halk gyereknevetés tompítja a körülöttünk lévő zajokat.
Apám is sokat grimaszolt nekünk, amikor gyerekek voltunk. Nagyon vicces képeket tudott vágni, az öcsémmel nagyokat nevettünk rajta. Anyám ilyenkor kétségbeesve rohant ki hozzánk a kertbe. Mi a baj? Azt hitte valamelyikünk sír. Megkönnyebbülve sóhajtott, amikor meglátta apámat. Még egy emlék a fa alól.
A következő megállónál leszállok. A mozgólépcsőn állva, ahogy a felszín felé közeledem, újra mosolyogni kezdek az apró lábakon. Kezemmel a szám széli mosolyhoz érek. Itt van, itt bujkál a grimasz. Huszonkét éve észrevétlenül itt pihen. Tudom, honnan jön.
 Nem csak a hideg földbe lett elültetve a kisdió. Valahol, mélyen bennem, a rétegek alatt ugyanúgy gyökeret eresztett egy kemény héjú mag. Hiába adta el anyám a házat, hiába vágtak ki a diófát, az bennünk nő tovább. Megértettem, miért mondta anyám, hogy nem a pontos részletek a fontosak, és mit bánja ő, ha az emlékei kopni kezdenek.

A sötét utcán hazafelé baktatva a telefonom fénye világítja meg az arcomat. Hívást indítok.
– Hallo!
– Na, Szia! Mi jót csinálsz?
– Hazafelé sétálok, gondoltam addig felhívlak.
– Jól van. Képzeld, vacsorára kacsát sütöttem. Pároltam mellé lilakáposztát, olyan köménymagosat. Te, apádnak úgy ízlett!
– Biztos nagyon finom lett.
– A hétvégén csinálok neked is.
– Rendben anya.

Hazaértem. Otthon vagyok.

Mit gondolsz?

Egy pillanatra megállni, hangosan nevetni, sírni titokban, elcsendesedni, belekortyolni egy bögre tejeskávéba, megfogni a gyermekünk kezét, örülni annak, ami bennünk és körülöttünk van. Ezekről a pillanatokról írok.