Kockapóker

Egyedül gubbasztottam a cserépkályha párkányán. Gerincem ívét elöntötte annak melege, szinte eggyé váltam a méregzöld csempékkel. Az esti égboltot néztem, ahogy édes nyugalommal csitította a becsvágyó hegyeket. Janka és Károly vendége voltam azon a hétvégén. Van egy faházuk Klagenfurt mellett, két emeletes, muskátlis terasszal és völgyre néző kilátással. Biztos vagyok benne, a ház együtt született a heggyel, olyan szilárdan áll annak oldalán.
– Hát te? Ugyanúgy ülsz, mikor itt hagytalak – lépett be Károly. Bakancsát két száránál fogta. Ahogy lóbálta, egy húsos sárdarab a tölgyfa padlóra esett.
– A naplementén ámulok. Hozzá lehet szokni ehhez a kilátáshoz?– Mindenhez hozzá lehet szokni, ha az ember felszínesen szemléli.
Károly a hintaszék mellé dobta a bakancsot, ő maga nyekergések közepette eltespedt benne.
– Károly az anyád szentségit! Mondtam, hogy a sáros cipőt hagyjad a földszinten! – kiáltott Janka.

Folyton marták egymást. Legtöbbször Janka sértődött meg, olyankor tombolt, szitkozódott, szemei villámokat szórtak. Károlynak a zsörtölődés és a halk morgás jutott a fehér bajusza alatt. Mégis volt valami mindez alján, amely annyira szilárdan áll, mint a faház a hegy oldalán.
– Együnk – jelentette ki Janka. Mire férje visszatért a felmosóval a vacsora már az asztalon volt.– Szereted a házi vajat? – kérdezte tőlem Károly.
– Házit még nem ettem csak boltit. A bolti szó hallatán Janka szívéhez kapott, és vékony fekete szemöldöke a homlokáig szaladt.
– Az nem vaj te lány! Azzal meszeljék a falat!Vacsora közben csend szállta meg a faház robusztus falait. Olyan tisztelettel fogyasztottuk el vacsoránkat, mintha az lenne az utolsó, mintha minden falatnak és kortynak meghatározó szerepe lenne az életünk kockás terítőjén. Egy régi petróleumlámpa világította be a szobát. Azelőtt soha nem láttam ilyesmit, nagyon érdekesnek találtam. Megbűvölve figyeltem a fogságba esett lángot. Ahogy fénye megvilágította arcunkat mindennél világosabban láttam három ember sorsát egy asztal körül.
– Tudod-e mi az a kockapóker? – szegezte nekem a kérdést Janka.
– Nem hallottam róla.– Hát hogyan nevelkedik ez a fiatalság, hogy semmiről nem hall?
Leszedette Károllyal a tányérokat, majd az asztalra rakott öt dobókockát. Felírta a neveinket egy lapra, közben elmagyarázta a kockapóker szabályát, amit elsőre nem sikerült megértenem.
– Hagyjad már azt a lányt Janka! Nem látod, hogy majd elalszik?
– Károly, te nekem ne dirigálj! Te is játszol, ott a neved a papíron. Tényleg ott állt neve. Nem volt mit tenni, az öreg tudomásul vette a sorsát.Kilenc óra után résnyire nyitott szemekkel figyeltem őket, ahogy egymással csipkelődve, gyermeki elszántsággal dobálják a hatpöttyösöket. Janka arcáról sütött a boldogság. Egészen megváltozott. Arcizmai kisimultak, a bőre ragyogott, tekintetébe melegség költözött, még a tartása is más lett. Az utolsó dobása következett.
Két markába zárta a dobókockákat, jól összerázta azokat. Csörögtek, kopogtak a műanyag kockák, hol egymáshoz, hol Janka gyűrűjéhez koccantak. Végül a csontos ujjak szabadon eresztették őket, és a kockák végig szaladtak a terítőn. Nyert.

– Na, remélem örülsz, és mehetünk végre aludni – piszmogott Károly.
– Ne morogj szerelmem – pislogott rá Janka – Nincsen kedved még egy körhöz?
Fülemet megütötte a hangjának finom búgása. Először komiszságot véltem benne felfedezni, de Károly halkan sóhajtott, kézfejét felesége vállára tette.
– Gyere kedvesem, késő van. Holnap is lesz nap.
– Rendben – helyeselt Janka, majd felém fordult. – Ne haragudjon, maga kicsoda?
Lefagyva, kalapáló szívvel néztem Károlyra, aki megtörten ült az asztal másik oldalán.
– Az a fránya német – ennyit mondott.
Kezével megsimogatta Janka karját, majd megcsókolta a kézfejét. Egy mozdulat volt csupán, de én ott, abban a pillanatban értettem meg a kockapóker lényegét.

Mit gondolsz?

Egy pillanatra megállni, hangosan nevetni, sírni titokban, elcsendesedni, belekortyolni egy bögre tejeskávéba, megfogni a gyermekünk kezét, örülni annak, ami bennünk és körülöttünk van. Ezekről a pillanatokról írok.