A balatoni sellő

Nyakunkba szakad a nyár, mint kamasz fiúra az első szerelem. Megbabonázva figyeli a szőke balatoni sellőt, ahogy a bronzszínű kacsók követik a víz fodrát és az egyre szélesedő csípő ívét. Egyszerre rászakad az érzés, nem tud vele mit kezdeni. Megérti, mit jelent szívvel látni, minden érzékszervével átadni magát az édesen fájó semmiségnek. Nem érti, hogyan élhetett eddig nélküle. Az élet minden pillanata keservesen fog döcögni, ahogy távolodik a vízparti illat, a nádas sejtelmes sustorgása.

Nézi a sellőt, az arcán pettyeződő szépet, amit balatoni nap rajzolt rá. Oda kéne menni, mondani valamit, de az istenért nem moccan a láb. Eggyé vált a forró betonnal. Égeti lapát talpát az egyenetlen felszín, verítékezik a háta. Ebben a forróságban jólesne két gombóc fagylalt. Meghívhatná rá a sellőt, de nem tud szólni, az egyik gombóc a torkán akad.

A sellő kecsesen kilép a vízből, nedves haja a rózsaszín fürdőruhára csapódik. Hajlik az angyali csukló, hajlanak a vékony ujjak, eltűrik a tincseket a fül mögé. A vállain ezernyi gyémánt csillog, és lépéseinél még ezer a földre hull. Földre hullik a józanság, a gyermeki lét óvóburka. A sellő rápillant, s abba a pillantásba beleborzonganak a fenyvesek. Így szakad nyakunkba nyár, a tenni akarás minden vágyával, és egy kamasz szívének minden reményével.

Mit gondolsz?

Egy pillanatra megállni, hangosan nevetni, sírni titokban, elcsendesedni, belekortyolni egy bögre tejeskávéba, megfogni a gyermekünk kezét, örülni annak, ami bennünk és körülöttünk van. Ezekről a pillanatokról írok.