Délibáb

Milyen volt az interjú? Á, csak a szokásos! Meséltem, mi történt előtte? Nem fogod elhinni! Mindenki megőrült, bolond ez a város. Sietek a trolira, a hetvenötös visz a Jászaiig. Gondolhatod, tisztára idegbe voltam, nem akartam elkésni, de a troli folyton szivat. Hallod, tíz percet késett! Mondjuk, nem volt gáz, direkt előbb indultam el. Ismersz, állandóan eltévedek, borzalmasan tájékozódom. Szóval tűz a nap megállóban, nem tudom miért nem képesek legalább egy fát ültetni oda. Érted, itt a nyár, megdöglesz a napon és van pofájuk megvárakoztatni. Na, állok és magamban mantrázom, hogy minden rendben lesz, aztán csak befut a troli, gyorsan felpattanok. Persze, nem volt hely, nekem meg leszakadt a lábam a tegnapi futástól. Aha, kimentem futni a Margitszigetre, de akkor is rohadt meleg volt pedig este mentem. Hol tartottam? Ja, állok trolin, ami kifogta az összes pirosat, nem hittem el. Tíz perc zötykölődés után… Miért is csinálnák meg normálisan az utat? Állandóan feltúrják a betont, a város lassan úgy fest, mintha a Becstelen Brigantykban élnénk. Mi? Nem láttad azt a filmet? Ne idegelj, meg kell nézned! Jó, folytatom. Tíz perc zötykölődés után megérkezünk, leszállnék, de az összes nyugdíjas elém tolakodott. Nem ültek ennyien a trolin, de valahonnan mindig felbukkannak. Nyilván, nem fogom siettetni őket, csak érted, én sietnék ő meg gyorsan bevág elém, aztán mazsola léptekben száll le. Na, miután leszálltam, akartam inni egy kávét, mert otthon nem tudtam. Ja, megint elromlott a kávéfőző. Én meg egyszerűen nem tudok felébredni, ha nem kávézom. Elterveztem, hogy bemegyek a sarki kávézóba. Tudod, amit múltkor meséltem neked. Hallod, mennék be, de nem volt nyitva! Bent állt egy csávó és kiszólt, hogy kilenckor nyitnak. Mondtam neki, sietek, legyen már kedves ezt a tizenöt percet elnézni nekem. Tudod, mit csinált? Semmit! Ott hagyott. Normális az ilyen? Álltam, mint egy hülye, közben szakadt rólam a víz. Átizzadtam a fehér blúzom, amit két hete vettem. Először nem fehér színben akartam, volt lazac színű is. Szerintem, nekem jól áll a lazac, de végül a fehér elegánsabbnak tűnt. Szóval totál kivoltam, a csávó meg felszívódott. Az órámra néztem, és bepánikoltam, berohantam a kettővel melletti kávézóba, az már nyitva volt. Beálltam a sorba, nem voltak sokan előttem, gondoltam ez simán belefér. Sorra kerültem, mondom a nőnek, hogy cappuccinot kérek elvitelre, erre flegmán ilyet szól, üljek le, majd felveszik a rendelést, itt csak fizetni lehet. Miért nem hagytam a picsába a kávét? Ne hülyéskedj, lelki szemeim előtt láttam, ahogyan a villamoson kortyolgatom a kávémat, miközben az átsuhan a Margit hídon. Az olyan feelinges. Na, ülök, majd odajön egy kiscsaj, és felveszi a rendelést. Erre közli velem, álljak be a fizetős sorba, ha én következem elkészítik a kávémat. Nem normálisak, így húzzák az ember idejét. Képzeld, mire elkészült a kávé, nem volt időm pötyit rakni bele. Jaja, elhagytam a cukrot. Nem emlékszel? A múltkor átküldtem neked azt az életmód cikket a cukor káros hatásairól. Szóval rohanok a villamosra, izzadtan, ziháltan, a harminc fokban, ráadásul full ízetlen a kávém, mire látom, hogy késik a villamos. Te, a sírás határán voltam, csak velem fordulhat ilyen elő. Jött-e a villamos? Nem erre akarok kilyukadni. Szóval teljesen kivoltam, amikor a híd felé néztem, és mit láttam? Na, mit? Egy idős pár táncolt a járdaszigeten. Péntek reggel, teljesen feketében ott ölelték egymást és táncoltak. Tűzött rájuk a nap, a híd szinte hullámzott a forróságtól, de őket nem érdekelte. Körülöttük kocsik száguldoztak, mellettük hömpölygött a tömeg, ők pedig egymásba olvadva táncot jártak. Hallod, én még ilyen szürreális dolgot életemben nem láttam. Néha egymásra néztek, a férfi súgott valamit a nő fülébe, aki azon nevetett. Min nevettek? Nem tudom, de nem is akartam tudni, csak figyeltem ezt a különös délibábot. Nem voltak részegek! Tökre normálisan néztek ki, egyszerűen egymásra figyeltek, minden zavaró tényezőt kizártak maguk körül. Fogalmam sincsen meddig lehettek ott, amikor felszálltam a nő csipke szoknyája még pördült egyet a levegőben. Hallod, annyira megbabonáztak, hogy elfelejtettem leülni, a kávé is kihűlt a kezemben. Percekig csak bámultam magam elé, annyira durva volt az egész. Érted, ott táncoltak a betonsivatag közepén! Őrület. Mi, hogy oda értem-e végül az interjúra? Látod, még mindig nem figyelsz. Nem ez a lényeg.

Mit gondolsz?

Egy pillanatra megállni, hangosan nevetni, sírni titokban, elcsendesedni, belekortyolni egy bögre tejeskávéba, megfogni a gyermekünk kezét, örülni annak, ami bennünk és körülöttünk van. Ezekről a pillanatokról írok.