Táska, te drága kincsem!

A buszon döcögtem, közben a telefonommal babráltam. A megállóknál felnéztem, figyeltem a felszálló utasokat. Egy magas srác lépett a fedélzetre, majdnem lefejelte a kapaszkodók egyikét. Nagyon jó kedve volt, széles mosoly ült az arcán. Zsiráf nyakát nyújtogatta, nád teste lengedezett az ülések között.

– Bérleteket! – kiáltotta. Az emberek éles hangjától összerezzentek. Az örökös bizonytalanság, rettegésben tartotta a hetes busz utasait. Sosem lehetett tudni, ki a farkas a bárányok között.

Ezen a reményvesztett helyzeten a rossz szokásom sem könnyített. Tudni illik, sokszor elfelejtem, hogy nálam van-e a bérletem. Rendszeresen a lakás és a megálló között jut eszembe a levendula színű papír. Nincs időm visszamenni érte, ha el akarom érni a járatot. Megnézni nem merem, ezért nemes egyszerűséggel elhessegetem a bérlet gondolatát. A tudatlanok nyugalmával szállok fel a buszra. Azonban a rendíthetetlen nyugalmam elillant, ahogy közeledett az ellenőr. Egyenes felém tartott. Láttam a szemében a vadászat vágyát. Kipécézett magának. Én pedig nyakig beleástam magam a táskámba.

A táska. Ördögi találmány ez. Elvileg az a lényege, hogy mindent megtaláljak egy helyen. Ehhez képest soha nem találok semmit. Ráadásul a legrosszabbkor döbbenek rá, hogy megint elveszett valami. Komolyan mondom, mintha a Bermuda háromszög női megvalósulása lenne. Akármit beleteszek, örökre nyoma veszik. Kellene a lakáskulcs, nincs meg. Kellene a rúzsom, nincs meg. Esik az eső. Hol az esernyőm? Nincs meg. Hol a bérletem? Nincs meg.

Biztos voltam benne, hogy megbüntetnek. Már a táskám alján szorongó rágómat is megtaláltam, de bérletem nem került elő. 

– Itt lesz valahol! – a hangom visszhangzott a táska mélyéről. A bal oldalamon ülő hölgy figyelhette az előadásomat, mert együttérzően megszólalt.
– Női táska – Felnéztem rá. Egy mosolygós ötven körüli arc nézett vissza rám. Szemében valami furcsa tudás lapult. 
– Sosincs meg semmi – sóhajtottam. Szelíden rám nézett. A ráncait figyeltem. Szép ráncok, szép nő. A bambulásomat az ellenőr szakította félbe. Torkát köszörülte és türelmetlenül megkocogtatta a karóráját. Visszabújtam textil bélésbe. Boldogságomra észrevettem a táska falához tapadt lila papírfecnit.
– Megvan! – ujjongtam. Kiemeltem a bérletem, elkezdtem a levegőben lobogtatni. Az ellenőr kitépte a kezemből. Megnézte a dátumot, majd szemét forgatva visszaadta. Ott hagyott, hogy újabb áldozatot keressen.

– Ahogy egyre idősebb leszel, úgy lesz egyre nagyobb a táska – szólt újra a szelíd hang. Noha válaszolni akartam, de nem jött semmi a nyelvem hegyére. Szomszédom tovább nézelődött az ablakon, és én leszálltam a következő megállónál.

Évekkel később értettem meg mire gondolt az utastársam. Addigra rengeteg táskát elfogyasztottam. Én voltam a táskák Gombóc Artúrja. Volt Kicsi táskám, nagy táskám, kerek táskám, szögletes táskám. Mindenhova magammal cipeltem őket, éppen ezért meglátszott rajtuk az idő nyoma. Kiszakadtak, a bélésük szétfoszlott. Előfordult, hogy lecseréltem őket egy divatosabbra darabra, esetleg praktikusabb hátizsákra, azonban a lényeg nem változott. 

Én. 
Elvégre táska maga a nő. Bohém, szétszórt, rendezett, az idő múlásával egyre több dolgot zsúfol bele. Megvarrja, elteszi, kidobja, lecseréli. Néha egészen a szívéhez nő, máskor az őrületbe kergeti. A tartalma változó, a mélysége beláthatatlan. De mindig elfér benne egy újabb mütyür, fontos dolog, kincs, kacat, vagy amit el szeretne felejteni örökre.

Mit gondolsz?

Egy pillanatra megállni, hangosan nevetni, sírni titokban, elcsendesedni, belekortyolni egy bögre tejeskávéba, megfogni a gyermekünk kezét, örülni annak, ami bennünk és körülöttünk van. Ezekről a pillanatokról írok.