Lódarázs

A darazsakat figyeltem, ahogy a nyári kánikulában megkörnyékezték a komposztálót. Anyuka reggel kiment a piacra, mert előző este megkívánta a dinnyét. Nem hagyta nyugodni a gondolat, és a reggelinél beállított a hóna alatt egy zöld kobakkal. Mézédes volt, a kés könnyedén szelte a mélyvörös húsát, a leve végig folyt a viaszterítőn. A fülünk hegye is ragadt tőle, majd a héjakat a nyaraló mögötti komposztálóba dobtuk.

– Lódarazsak – jelentette ki anyuka, miközben leült mellém a hokedlire kezében egy vödörre való zöldbabbal.

– Azt hittem, hogy sosem jönnek vissza – törölgettem a homlokomat.

– Pedig apád mit szenvedett velük. Isten nyugosztalja!

Anyuka a fejét csóválta, némi izzadtság a lila otthonkájára cseppent.

– Ez a meleg. Ez is csak kínozni jött minket. Nincs az embernek nyugodalma! – sopánkodott.

– Utoljára négy éve volt ilyen hőség. Emlékszel? Akkor épült a nyaraló.

 – Emlékszem, csak apád lehetett annyira hülye, hogy ebben az istenverte melegben tüzet gyújtson.

Elmosolyodtam. Nem tudom, hogy pontosan micsodán. Apám emlékén, ahogy átizzadt alsóban gallyakat gyűjt a kertben, vagy magunkon, ahogy őt nézve fürdőruhában állva hangosan röhögünk.

– Hiányzik – sóhajtottam. Anyuka nem szólt semmit, rezzenéstelen arccal elkezdte skalpolni a babokat. Talán egy pillanatra rándult meg a jobb szeme sarka, de a tűzőnaptól nem láttam rendesen. 

Apámat februárban veszítettük el. Nagy bagós volt az öreg, és a tüdeje nem bírta. Hiába könyörögtünk évekig, legalább a napi adagját csökkentse, ő ment a saját feje után. A nyaraló építésénél is így volt. Neki mindenáron kellett egy földi paradicsom, ahol kedvére pipázhat és pecázhat. Néha a kettőt egyszerre, ha anyukát sikerült kicseleznie. 

A Balatonon vett egy házat. Házat! Inkább volt az tákolmány, mint kikapcsolódásra alkalmas épület. Az egyik oldala hiányzott, a tető lyukas volt. Most is előttem van, ahogy anyukát az ájulás kerülgeti, amikor először meglátta, hogy a férje mire költötte a saját örökségét.

– Laci, bazd meg, te nem vagy normális!

De apám elégedetten mosolygott.

– Kipofozzuk, jó lesz az! – Folyton ezt mondogatta, és én egy percre sem kételkedtem benne. 

Minden hétvégét a ház rendberakásával töltött. Péntek esténként a kocsiban ült, hogy a szombati nap fénye a vízparton érje őt. Ha tehettük vonatra szálltunk, és utána mentünk. Anyuka azzal érvelt, hogy látni akarja, hogy apám mit szenved össze, de szerintem csak aggódott érte, mert mindig több napi élelmet csomagolt. Indulás előtt rendszerint megálltunk a közeli benzinkútnál, és feltankoltunk az öreg kedvenc söréből. A konyha egyik fala a mai napig a sör nyomait viseli. Apámnak a nagy melegben a fejébe szállt a Lager. Ezzel önmagában nem volt baj, amíg a tégla a kezébe nem került. Ahogy volt, habarcsostól, söröstől olyan ferde falat épített, hogy a pók a mai napig nem tud rá hálót szőni. 

Mire beállított a nagy meleg majdnem elkészült a mestermű, csak egy bökkenő maradt. A nagyszobában akkoriban is ott állt a kandalló. Ma a teteje roskadásig van pakolva a családi fotókkal, de akkor tájt egy fikarcnyi kép nem volt rajta, ellenben a kéménye roskadásig teli volt lódarazsakkal. Azokkal pedig nem árt vigyázni. Jobb, ha az ember nem bosszantja fel őket. Kivéve apámat, aki negyven fokban a kertből összeszedett fadarabokkal begyújtotta a kandallót.

– Kifüstöljük őket – jelentette ki halált megvető bátorsággal.

A legyalult földre dobálta a gallyakat, nagyot markolt belőlük, és behajította őket a téglából készült szájba. Ahogy fújta az éledező tüzet a hátán remegett a verejték. Köhögött is rendesen. Ő azt mondta a koromtól, de mi tudtok, hogy a fránya bagó egyre többet követel tőle. 

Húsz perc térdepelés után sikerült beizzítani a gépezetet. A kémény szépen lassan megtelt füsttel. Volt valami egészen szürreális ebben a jelenetben. Most is hallom a darazsak zümmögését, ahogy az életükért küzdenek. Mikor a nagyjuk elmenekült, vagy egyszerűen megfulladt a fojtogató szürkeségben, apám egy csákánnyal nekiesett a kürtőnek. Addig ütötte a téglákat, amíg meg nem látta a darázsfészket. Megszeppenve néztem a csákány éles végét, miközben anyuka a háttérben sipítozott. “– Megcsípnek, Laci, megcsípnek!” De apám nem félt. Egy határozott mozdulattal leverte a fészket. 

– Tudta, hogy mire vállalkozik – rántott vissza anyuka a jelenbe – Apád, ha valamit a fejébe vett, nem lehetett rá józansággal hatni.

Nyomatékosan leszedte az utolsó zöldbab feje tetejét is. Én pedig nem tudtam, hogy pontosan mire gondol. Könnyes szemmel nézett fel a hokedliről és folytatta. 

– Azt mondják, hogy az idő segít. Elmulasztja a fájdalmat, de hazudnak lányom. Nem múlik a fájdalom. Hogyan múlna, ha minden arra a félnótásra emlékeztet? Nem tudtam felelni. Összemosódott bennem a múlt és jelen egy véget nem érő zümmögéssé. 

Még egyszer rápillantottam a darazsakra, akik teljesen ellepték a dinnye maradványait. Az éles fullánkokat nézve formálódni kezdett bennem egy gondolat. Hármunkról szólt, benne volt huszonöt évnyi nyár nevetése és veszekedése. De a végén anyukával ketten maradtunk, két nő egy férfi álmában, ahogy a Balaton parton várják az estét. Vajon, ezt is megálmodta? Legbelül újra elkezdett feszíteni az igazságtalanság. Éreztem, hogy még nincs vége, nem ma, nem most. Azon kezdtem töprengeni, talán nem is az az idő dolga, hogy elmulassza fájdalmat. Az idő dolga, hogy emlékeztessen minket. Emlékeztessen, hogy mennyire szerencsések voltunk.

Mélyet sóhajtottam, majd megfogtam anyuka bütykös kezét, és megcsókoltam. Víz és föld illata volt. Apám földjének illata. 

Mit gondolsz?

Egy pillanatra megállni, hangosan nevetni, sírni titokban, elcsendesedni, belekortyolni egy bögre tejeskávéba, megfogni a gyermekünk kezét, örülni annak, ami bennünk és körülöttünk van. Ezekről a pillanatokról írok.