Becsöngettek

Egyre hűvösebbek a reggelek, ilyenkor jólesik az izzasztó paplan alól kintre telepedni. Ma is korábban keltem, megvártam amíg lefő a kávé, és kiültem a bejárati ajtó előtti lépcsőre. A gesztenyefa leveleit nézem, már ami maradt rajta, mert elég korán lehullatta őket. Most is csupa levél a belső udvar pedig a gondnok tegnap gereblyézett, négy kupacban állnak a száraz tollak, de mind hiába.

Augusztus vége van, ugyan azt mondják még tart a nyár és meleg lesz a szeptember, de én tudom az igazat, hogy ma reggel megérkezett, érzem a levegő illatából, mert egészen más, mint pár hete. A Nap is máshogy süt, más érzés, amikor a bőrhöz ér, a fények is egészen megváltoztak tőle, a színek mélyebbek és az emberben akaratlanul megtelepszik egy szomorúan meleg érzés, mintha egy rég nem látott barát ölelne át. Különös nosztalgia száll meg, szorítja a mellkasomat, de egyszerűen jólesik a vibráló nyár után magamba temetkezni.

Úgy érzem, mintha holnap iskolába kellene mennem, de semmi kedvem nincsen visszaülni a zöld színű iskolapadba. A mama mindig azt mondta jó lesz, mert újra találkozom a barátaimmal, minden nap együtt játszhatunk, de én egyre csak a számat biggyesztettem, és remegve néztem a kivasalt blúzomra. Elakartam magyarázni a mamának, hogy nincs nekem bajom az iskolával, sőt biztos vagyok benne, hogy pár hét után újra hozzászokom a hat órás keléshez, de most a szívemet facsarja ez a valami. Hát ő miért nem érzi? A felnőttek egészen furcsák, mintha más nyelvet beszélnének. A mama sosem értette, miért nem várom az iskolát. Szerinte az iskolakezdés semmiség, ha felnővök, akkor csak nevetni fogok azon, hogy féltem tőle, ám ezzel nem értettem egyet. Ha olyan semmiség, akkor miért vágyódtam vissza a nagymama kertjébe?

Mosolyogva kortyolok bele a kávémba, ahogy a régi komáromi nyarakra gondolok. Legszívesebben visszaszaladnék a múltba, megfognám a saját kezemet, és azt mondanám: „- Igazad van Kicsilány, én tudom mit érzel, hogy milyen értetlenek a felnőttek.”
A gyerekeket sokszor még a saját szüleik sem veszik komolyan, persze nem rossz szándékból, egyszerűen nem képesek átérezni a gondjaikat. Ami egy felnőttnek egy gyenge fuvallat, az a gyereknek egy hatalmas vihar, ami felforgatja az egész világát. Hiába magyaráztam, hogy az Ádám milyen gorombaságokkal csúfol az iskolában, hogy az osztályban mindenki kinevetett, mert mérőszalag segítségével számoltam a matek dolgozatnál, a felnőttek csak mosolyogtak rajta. Sosem értettem, mi olyan megmosolyogtatni való van abban, ha az embert azért piszkálják amilyen. „-Azért viselkedik így, mert tetszel neki.” Hát, hogy lehetett ilyet mondani erre a bántó helyzetre? A Molnár Ádám biztosan nem volt szerelmes belém, hiszen a Kiskati az egyik szünetben félrehívott a lányvécében és elárulta, hogy az Ádám elhívta fagyizni. A Kiskati pedig mindig igazat mondott, még az ötödikes Bálint ikreket is bemártotta az igazgatónál, amikor egy kővel bedobták a szertár ajtaját. Senki sem mert szólni róla, mert féltünk, hogy az ikrek bosszút állnak. Viszont a Kiskatinak volt vér a pucájában, a tanító néni is ezt mondta. „-Van vér a pucádban, hogy elmondtad az igazat.” Nekem sosem volt vér a pucámban, én saját magamat sem tudtam megvédeni. Ezért volt minden nyári szünet olyan végtelenül gyönyörű, hiszen a világ egyszerre könnyű és gondtalan lett, nem volt más dolgom csak a rózsaszín gumimatracon fekve lebegni a medence vizén. Egész nap az udvaron játszhattam, nem kellett korán kelni és késő estig tanulni, át mehettem a szomszédba barackot szedni és a mamával szombatonként a strandra jártunk, ahol kaptam vattacukrot pedig olyasmit ritkán ettem, mert a mama szerint egészségtelen, de a nyári szünetben ezt is lehetett. A hétfők is megszépültek, teljesen elmúlt a gyomromból a görcs, hogy matekkal kezdünk és mi lesz, ha felszólítanak, de megint nem értek semmit, és az egész osztály rajtam fog nevetni, de a Molnár Ádám nevet majd a leghangosabban. Az évnyitó előtti estén mindig azt kívántam, bárcsak lenne még egy nap, csak egy napot kérek és megígérem, utána teszem a dolgom, ahogy a felnőttek is teszik. A nyár volt az én menedékem, ahol örökre gyerek maradhattam, nem kellett törődni azzal a sok-sok igazságtalansággal.

Újra elmúlt egy nyár, holnap nem kell matek órára mennem, sőt a Molnár Ádám sem piszkál többé, de a szomorúan meleg érzés ennyi év után sem múlt el.
Körbenézek a belső kertben, lám, még egy adag levél a földre hullt. Arra gondolok, mennyire nem fog örülni a gondnok, le merném fogadni, hogy estig meglesz az ötödik kupac. Aztán eszembe jut, mennyire jó lenne beleugrani abba a nagy kupacba, szét rugdosni az egészet, hagyni a fenébe mit szólnak hozzá a felnőttek. Végül nem megyek a levelek közelébe. Ha tovább üldögélek, akkor el fogok késni, ráadásul reggel lesz egy fontos prezentációm, amire időben oda kell érnem. Feltápászkodom, komótosan becsoszogok a lakásba, de a bejárati ajtót tárva nyitva hagyom. A Kicsilány ott maradt a lépcsőn, és bármelyik pillanatban beleugorhat a levelek közé. 

Mit gondolsz?

Egy pillanatra megállni, hangosan nevetni, sírni titokban, elcsendesedni, belekortyolni egy bögre tejeskávéba, megfogni a gyermekünk kezét, örülni annak, ami bennünk és körülöttünk van. Ezekről a pillanatokról írok.