Elfogyott a boldogság

– Elfogyott – krákogta Krisz, miközben a foltos kanapén fetrengett. Annyira be volt állva, hogy napok óta fel sem bírt kelni, a kis dolgát is befőttes üvegebe végezte el, amitől kegyetlen ammónia szag terjengett az egész lakásban.
– Szedd már össze magad – állt a szoba végében Peti, aki nem először látta a barátját ilyen állapotban. Legbelül érezte, hogy most is neki kell tenni Krisz jobb kedélyállapotáért, cserébe befogadta néhány hétre.
Így is történt, a haverja kábán mosolygott rá, megtörölte az izzadt homlokát és megkérdezte: Elmész helyettem a cuccért? – A cucc hivatalos neve kokain volt, amivel a srácok a hétvégi egyetemi bulikat színesítették – Ledumáltam a csókával, hogy a Lehelen tali – Peti az ajtófélfát támasztotta, és azon tűnődött, hogy még utoljára besegít ennek a szerencsétlennek, aztán végleg felhagy az egésszel. Odalépett a kanapéhoz, a cipője egyenletesen cuppogott a ragacsos padlón, majd Krisz elé nyújtotta a tenyerét, aki egy köteg pénzt nyomott bele.

A Lehel Csarnokba érve Peti orrát megcsapta a piac jellegzetes illata, amit gyerekkorában is annyiszor magába szippantott. A nagyapjával járt ki rendszeresen, mert az öreg imádta a friss zöldségeket, na meg a második szinti talponálló nyolcvan forintos borát. Ahogy elhaladt a fűszernövényes stand mellett egy pillanatra újra annak az nyíregyi kölyöknek érezte magát, akit nem rontott meg a pesti éjszaka. „-Tormalevél, citromfű, tárkony, menta, zsálya, koriander” – sorolta magában a fűszereket, ahogy a nagyapja megtanította rá.  
Miközben haladt előre a standok között, szívét összefacsarta a zöldségek friss illata, és egyre szaporábban vette a levegőt. Megint hatalmába kerítette az a fullasztó érzés, amit az öreg halála óta rendszeresen érzett, s amit a kokó csak ideig óráig tudott tompítani.

  
Hol lehet? – sziszegte magában, és szemével az embertömegen matatott. A barátja azt mondta, hogy az ipse fekete kapucnis pulcsiban fogja várni a kofahajó végében. De hiába nézelődött, mindenhol maguk után banyatankot húzó asszonyokat látott, akik remegő kézzel fogdosták az érett paradicsomokat.
Már éppen úgy döntött, hogy beljebb merészkedik, amikor néhány méterre tőle, a mézes pultok takarásában megpillantotta az emberét. Nem látta az arcát, mert háttal állt neki, a fekete pulcsi ráfeszült a széles vállára, ettől egészen úgy festett, mint egy jókora padlizsán. Peti jót szórakozott az elmés meglátásán, de a mosoly abban a pillanatban az arcára fagyott, amint a férfi megfordult.
-Picsába – szaladt ki a száján, és nem hitt a szemének. „Ez nem lehet ő.”- reménykedett, de mind hiába, a díler felismerte és megindult felé.

Peti remegve hátrált egyet, neki ütközött az egyik pultnak, erre a paradicsomok a mélybe zuhantak, és szerte gurultak a fehér járólapon. Az egyikre rá is lépett, mire a kofásnő hangos kurvaanyázásba kezdett, de Peti nem várta meg a sopánkodás véget, mint akit ágyúból lőttek ki, rohant a kijárat felé. Ahogy a nyurga lábait egymás után szedte, egyszerre minden összemosódott előtte, a zöldséges standok színes tengergént hullámoztak, a lángosos bódék olajos szaga pedig megülte a gyomrát. 

– Kérem a kocsid! – kivágta a szoba ajtaját, odatrappolt haverjához, aki ugyanúgy a kanapén fetrengett, mint amikor magára hagyta. Egyedül a lemenő nap fénye vándorolt a lakásban, mintha ő is helyét keresné benne.
– Hol az eki? – nézett rá karikás szemekkel Krisz, és rágyújtott egy cigire.

– Az a Kaszás volt bazdmeg! – esett neki Peti – Tudod, mennyivel lógok annak a faszinak? – De meg sem várta a választ, elkezdte szétkapni a földön heverő ruhakupacokat, hátha megtalálja a slusszkulcsot – Most már tudja, hogy a városban vagyok. El kell húznom Nyíregyre, oda nem jön utánam!
– A nagyanyádhoz? – röhögött fel Krisz.
– Miért, mi lenne az utolsó hely, ahol keresnél?
– Jó van má’! – röhögött tovább, majd kihúzta a kanapé egyik mélyedésből a kulcsot, odahajította barátjának és újra beleszívott a cigibe. Peti figyelte, ahogy a fehér papír vörösen felizzik, szinte lüktet, feléget mindent maga körül, végül hamuformájában a heverő szürke huzatára hullik, és eggyé olvad vele.


Krisz másnap annyira összeszedte magát, hogy megejtse a találkozót. Kocsi híján a hármas metróból tántorgott fel a Lehel téri piachoz.
– Krisztiánkám, mi volt ez a parádé tegnap? – magasodott fölé a díler az árkádok alá érve – Amikor megláttam a kicsirigót, azt hittem megint átbaszol. Hol van most?
– Ott, ahol megbeszéltük.
– Na, jól van. Látom, hogy van eszed, a nyíregyi haverjaim majd elintézik.

– Akkor, hol az anyag? – tárta szét a karját Krisz, mire Kaszás kivett a zsebéből egy apró zacskót, telis-tele a régen keresett boldogsággal.

Mit gondolsz?

Egy pillanatra megállni, hangosan nevetni, sírni titokban, elcsendesedni, belekortyolni egy bögre tejeskávéba, megfogni a gyermekünk kezét, örülni annak, ami bennünk és körülöttünk van. Ezekről a pillanatokról írok.