Harminc négyzetméter boldogság

Két évig laktunk a Kassák Lajos utcai garzonban, és a fene se gondolta, hogy két év ilyen gyorsan elrepül. Az egyik pillanatban a fejünket vakartuk, hova fognak elférni a pólóid, a másik pillanatban egy fekete bőröndökbe dobáltuk a ruháidat.

Emlékszel, hogy mennyit vitáztunk a költözés miatt? Te ragaszkodtál a megszokott életünkhöz, de én azt éreztem, hogy a falak egyre jobban összenyomnak minket. Lassan nem kaptam levegőt, és minden ajtó csukódással egyre közelebb kerültem a saját félelmeimhez. Túl sok emlék zsúfolódott össze harminc négyzetméteren. A szüleid halála, a hajnalig tartó beszélgetéseink, a közös főzések a folyosós konyha délutáni fényében, a késő éjjelig tartó filmezések, vagy amikor rád vágtam a szoba ajtaját, de dühömben nem tudtam hova menni, hiszen nem volt másik helyiség. Ahogy telt az idő, egyre jobban megismertük egymást, és úgy nőtük ki a garzon minden szegletét. A kezdeti szemérmességet, hogy nem mész el vécére, amíg én zuhanyozom, vagy minden étkezés után elmosogatom a tányéromat, felváltotta az emberi valóság.

Két hete költöztünk be az új otthonunkba. Természetesen végig morogtad a dobozolást, de láttam a szemedben a gyermeki izgatottságot, és talán a reményt, talán azt is láttam benne.
Egyelőre minden új, a fényes terek, hogy van külön hálószoba, hogy friss levegővel telik meg a lakás, amikor kitárjuk a teraszajtót, hogy van elég hely elfeküdni a nappaliban elterülő bolyhos szőnyegen. Mintha az új térrel együtt mi is más nézőpontból látnánk az életünket, talán a régi fájdalmaink is kisebbnek tűnnek a negyedik emeletről, mint a földszintről szemlélve.
Jó lenne azt gondolni, hogy ez a hely érintetlen marad a rossz dolgoktól, hogy a mosógépen kívül nem romlik el benne semmi, de régóta sejtem, hogy ez nem lehetséges. Előbb-utóbb hazacipeljük a gondjainkat és újakat alkotunk, mert ilyenek vagyunk, valódik. De ebben a valóságban is jó veled lenni, halálosan összeveszni a zuhany alatt, reggelente a kávéd illatára ébredni, együtt felfedezni az indukciós tűzhely működését, majd vele együtt lángra lobbanni. Jó az erkélyen üldögélve borozgatni és álmokat szőni, szép, hosszú álmokat, amelyek körbe ölelik a társasház összes sarkát, és kicsit minket is átölelnek a borongós napokon.

Hazaértél a munkából, fáradt vagy, rossz napod volt, nincs kedved semmihez, de el kell mennünk bevásárolni a kisboltba. Én is nyűgös vagyok, nincs türelmem, és legalább ezerszer összeveszünk a répák fölött, mert én két szálat mondtam, de te négy darabot pakoltál a kosárba. Bevásárlás után nagy duzzogva elvonulok a hálóba olvasni, te a nappaliban versz sátrat. Az esti csend a redőny résein keresztül kúszik be a lakásba, később elkezdjük érezni a másik távolságát. Aztán lassan kinyílik a hálószoba ajtaja, bűnbánó arccal ott toporogsz a küszöbön. Óvatosan mellém somfordálsz, leülsz az ágy szélére, én hagyom, hogy hozzám simulj. Ahogy ülünk az éjjeli lámpa fényénél világosabban látjuk egymást, mint a többi embert. Én pedig egyre világosabban látom, hogy veled minden négyzetméter maga a boldogság.

Mit gondolsz?

Egy pillanatra megállni, hangosan nevetni, sírni titokban, elcsendesedni, belekortyolni egy bögre tejeskávéba, megfogni a gyermekünk kezét, örülni annak, ami bennünk és körülöttünk van. Ezekről a pillanatokról írok.