Mennyország

Gyerekkoromban néha megfordultunk Budapesten, hogy meglátogassuk édesanyám nagybátyját, aki a tizennegyedik kerület szívében lakott. Ott a fák legalább annyira zölden harsogtak, mint odahaza, a nagymamám kertjében. Egyedül a repülőgépek hangos zúgása emlékeztetett arra, hogy nem vidéken vagyunk.

Az egyik nyáron ismét a fővárosban vendégeskedtünk, hogy megnézzük minden rendben van-e az öreggel. Szegénynek, egy ideje remegett a keze és folyton kilötykölte a gyümölcsös teát, de kislányként nem tulajdonítottam ennek nagy jelentőséget. Sokkal jobban érdekelt, hogy késő estig a teraszon gubbasszak és az égboltot lessem, hátha megpillantok egy repülőgépet. Tudniillik, göbzit előtte csupán a televízióban láttam, esetleg muslinca méretben, ami kondenzcsíkot húzott maga után. Ezért megdöbbentő élmény volt, amikor az öreg háza tetejét majdnem levitte egy fényes vasmadár.
Éppen egy lédús dinnyével küzdöttem, de az utolsó falatok megálltak a számban a repülő láttán. Nem hittem a szememnek, kővé dermedten álltam, a dinnye ragacsos leve végig folyt a karomon, majd rácsöpögött a mezítelen lábfejemre. Erre a látványra ért ki anyám, akit a budapesti tartózkodásunk alatt először hallottam nevetni. Odajött hozzám, magához szorított, és nyomott egy puszit a fejemre.

– Anya, miért repülnek ennyire alacsonyan a gépek? – néztem rá maszatos arccal, mire abba hagyta a kuncogást, felnézett az égre és még jobban átölelt.

– Tudod, kislányom, nem a gépek repülnek alacsonyan, hanem mi vagyunk közelebb a mennyországhoz.

Mit gondolsz?

Egy pillanatra megállni, hangosan nevetni, sírni titokban, elcsendesedni, belekortyolni egy bögre tejeskávéba, megfogni a gyermekünk kezét, örülni annak, ami bennünk és körülöttünk van. Ezekről a pillanatokról írok.