Szőnyegmesék

A nappaliba lépve, a tölgyfa padló ismerősen rám nyekereg. Már bújok is ki a cipőmből, de azzal a lendülettel rájövök, hogy anyám többé nem fog szólni. „- Édes kislányom, ne a sáros bakancsban trappolj végig a szobán!” Szinte látom, ahogy csípőre tett kézzel áll, és a perzsaszőnyeget siratja. Mennyire imádta, minden kacskaringós mintába belelátott egy-egy történetet, mintha rajzokkal tarkított mesekönyv lenne. Emlékszem, hogy esténként összekuporodtunk a kanapén, és figyelmesen hallgattam a szőnyegmeséit. Olyankor nem féltem semmitől, hiszen az éjjeli lámpa fénye felkúszott a plafonig, megvilágította a könyvespolcra akasztott képkereteket, anyám furcsa alakú szobrait és a világ egyszerre megtelt melegséggel.

Most félve lépek a nagyszobába, kezemmel a fehérre mázolt ajtókeretet tapogatom. Nehezen a veszem a levegőt, szédülök, a tenyerem izzad. Alig állok a lábamon. Úgy érzem magam, mint egy vándor, aki rájön, hogy hiába járta be az egész világot az igazságot keresve, az végig ott volt az orra előtt.
Bearaszolok a szoba közepére, mire a könyvespolc ismerősen átölel. A közelsége eszembe juttatja a régi karácsonyokat, amikor a szomszédunk, Stefi néni átugrott egy tálca almás-fahéjas piskótával. Az édes bódulattól rendszerint elterültem a szőnyegen, a felnőttek eggyé váltak a puha fotelokkal, én pedig félálomba szenderülve hallgattam őket, mit sem tudva arról, hogy a világ sokkal nagyobb, mint a mi nappalink.
Veszek egy mély levegőt, de az ünnepi illat helyett, dohos szag kezdi facsarni az orromat. Szipogva a méregzöld dohányzóasztalhoz tántorgok, amin vastagon áll a por. Észreveszem rajta anyám porcelán tányérját, amit az egyik udvarlójától kapott. Érzem, hogy a férfi arcképe valahonnan engem néz. Elkezdem keresni, de beleszédülök a látványba, mert ahány festmény, szénrajz, fotográfia, annyi emlék jut az eszembe. A könyvek is zsúfoltan sorakoznak egymás hegyén-hátán, feszítik a polcot, mint a mellkasomat a dohos levegő. Legszívesebben elszaladnék, de jól tudom, hogy az egész helyiség futna utánam. 
Én mégis reménykedtem, ha újra leesik a hó, valamivel könnyebb lesz szembenézni gyermekkorom színterével, de az idő csúfos játékot űz velem. Biztos vagyok benne, hogy anyám Holle anyóval együtt rázza a fehér paplant, és rajtam kacagnak egy felhőn ülve.
– Nem megmondtam neki, hogy adja el az egész kócerájt?

– Igen anya, te megmondtad – suttogom bele a semmibe, majd végig húzom a lábfejem a szőnyeg egyik kacifántos mintáján. Teljesen elmerülök a bordó motívumban, rájövök, hogy képtelen vagyok megválni tőle. Ezt az egy holmit magammal viszem, de minden más itt marad. A legtöbb tárgy úgyis anyámé, az ő meghosszabbított végtagjai, amelyek a pincétől a padlásig uralják az egész házat. Ám nélküle semmi sem lélegzik, talán a plafon is azért repedezett be, hogy levegőhöz jusson, de annak híján csak a pókok leltek otthonra a hézagok között.

Odabotorkálok a szőnyeg egyik oldalához, komótosan lehajolok hozzá, lassan feltekerem, végül a vállamra veszem az elkészült csomagot. A cipekedés közben egy pillanatra még hátrafordulok, hogy lássam, mit hagyok magam mögött. A szőnyeg helyén sötét lyuk tátong, a kanapé színes díszpárnái magukba roskadva gyűrődnek tovább, a portrék bánatosan tekintenek le a falról, mintha az összes kacat őt siratná. Mit sem törődve velük, rendíthetetlenül vonszolom kifelé a kárpitot, anyám utolsó meséjével. Már hallom is, ahogy izgatottan ecseteli a történteket az újdonsült barátnőjének, és almás-fahéjas süteményt készít ott, az égi dunna egyik szegletén.   

Mit gondolsz?

Egy pillanatra megállni, hangosan nevetni, sírni titokban, elcsendesedni, belekortyolni egy bögre tejeskávéba, megfogni a gyermekünk kezét, örülni annak, ami bennünk és körülöttünk van. Ezekről a pillanatokról írok.