Korcsolya

Így télen fel-alá futkos a hideg szél a mozgólépcsők végtelenjén, és ha úgy tartja kedve, elidőzik az aluljárók között. Megnézi magának a várakozó utasokat, és meleg tollkabátok résein keresztül felborzolja a békésen szunnyadó karokat. Az ember hiába bugyolálja jól be magát, van, ami ellen a ruha sem véd.
Ezért félek én a januári fagytól. Olyan hirtelen érkezik, hogy a főváros örökös pulzálása is lassulni kezd, mintha a hideg visszaringatna a gyermekkorba. – Menekülj innen! – suttogja. – Ha tovább maradsz a szürke nagyváros a te szívedre is jégsapkát hímez. Nem látod? A budai hegyek is reszketnek! Menj oda, ahol nem fázol! Ahol nagyokat sóhajtanak a kémények és a füst, az az ismerős, álmosan lebeg a falu házai felett.

Már nem a peronon állok, éveket utazom vissza az időben és emlékezem. Apám kezét fogom, és a tó partjáról nézem a korcsolyázó gyerekeket. Úgy suhannak, olyan gondtalanul, hogy a térdem is beleremeg a látványba. Forognak a saját tengelyük körül, a korcsolyák éle jégkristályokat szór a levegőbe. Repülnek.
Ahogy őket nézem, nem is fázom annyira pedig harap a január. Az ég is megtelt szürkeséggel, egyedül a házak ablakaiból szűrődik ki meleg fény.

– Na, mutasd azt a korcsolyát! – fordul felém apám. Pad híján a havas földre terít le egy pokrócot, majd kiveszi a hátizsákomból a vadonatúj lábbelim. Fűzős. Gondterhelt arccal nézi. Nagyot sóhajt.

– A Jézuska eltalálta az ízlésed? – Bólintok, aztán lehuppanok a pokrócra, és lerángatom magamról a bundás bakancsot. A hideg csiklandozni kezdi az lábfejem, de még mielőtt fázni kezd, rákerül a korcsolya.
Apám leguggol elém, leveszi a kezéről a fekete bőrkesztyűt, és ügyetlenkedve fűzni kezd.
A következő pillanatban a jégen egyensúlyozom. Apránként haladok előre, az egyik lábam után csúsztatom a másikat. Hallom, ahogyan gyerekek suhannak el mellettem, a korijuk karcos hangjánál csak a nevetésük élesebb. Hogy lesz ebből repülés? – töprengek.

– Kislányom, ne álmodozz! – jön mögöttem apám. A nagy fekete bakancsának a talpa surran a tó sima felszínén. Kérleltem, hogy hozzon magával korcsolyát, de a fejét ingatta. Azt mondta, így biztosan el tud kapni, ha zuhanok.

– Olyan ügyesen, ahogy a múltkor – biztat szelíden. Nekem több se kell. Mint, aki megkapta a régen várt szárnyait, egyre magabiztosabban siklok előre. A térdem sem remeg, a lábamban sem feszülnek az inak, egyszerre minden görcsösség elpárolog belőlem. Nem félek. A fehér korcsolyám szinte összemosódik a megfagyott vízzel, és a leheletem beleolvad a téli csendbe.
Néhány kört írok le a tavon, amikor a semmiből eltalál egy jól irányzott hógolyó. Hát ez meg? Meglepődve oldalra pillantok, és azt látom, hogy apám a parton serényen hógolyókat készít. Mikor észreveszi, hogy döbbenten figyelem, kinyújtja a nyelvét.

– Bebebe! – bohóckodik, belőlem pedig kitör a nevetés. Így telik el a nap. Addig vívjuk hócsatánkat, míg a tóra rá nem ül az esti sötétség, és az utcai lámpákat fel nem kapcsolják.
Halvány fényükben kirajzolódik apám alakja.
– Gyere, igyunk egy forró teát! – int felém. Mire kiérek a partra, már a termoszt szorongatja, és két műanyag pohárba teát tölt.

Csöndesen ülünk egymás mellett a pokrócon. A téli szél a tó jegén futkos, recseg tőle a megfagyott nádas. Körülöttünk halk mozgolódás, szülők, gyerekek, mindenki a maga menedékét keresi a hideg elől. Apám is melegszik, nagyokat hörpint a citromos teából, aminek a gőze szelíden úszik körülötte. Ahogy őt figyelem, érzem, amint a tea jóleső melege végigsimít az arcomon, és az átfagyott kézfejembe beleszúr a pohár forró oldala. Fáj, zsibbad, de nem veszem le róla a kezem. Az égő ujjaim úgy tapadnak rá, mint a hópelyhek a jégtükörre.

Mit gondolsz?

Egy pillanatra megállni, hangosan nevetni, sírni titokban, elcsendesedni, belekortyolni egy bögre tejeskávéba, megfogni a gyermekünk kezét, örülni annak, ami bennünk és körülöttünk van. Ezekről a pillanatokról írok.