Ha egyszer felnövök

Azt mondtad gyerek vagyok, ideje felnőnöm.
Tudod, ha egyszer felnövök óriás leszek. Egy lépéssel eljutok Budapestről Párizsba. Korán reggel érkezem, az első utam a Szajnához fog vezetni. Végig sétálok a folyó mentén, utána felkukucskálok a Notre-Dame tornyába, hátha ott lesz a toronyőr, hogy elmenjünk croissant enni.
Olyan hatalmas leszek, hogy elsétálok a jövőbe.
Megtalálom magam a szentendrei rakparton, ahol éppen lángost eszem. A külsője ropogós, a belseje szétomlik a számban. Minden egyes falat után kerekebb a világ. Ahogy figyelem magam, látom, hogy egy férfi közelít két kisgyerekkel, kezükben a lángosom kisebb másai. Odafutnak hozzám, majd lenyomnak az arcomra két tejfölös puszit.

Óriásként visszasétálok a múltba.

Visszatérek a gyermekkoromba, ha pedig arra járok, beköszönök a nagymamámnak. Rég láttam a mamát, de jó lesz újra találkozni vele! Igyekszem akkorát lépni, hogy nyáron érkezzek. Ne túl korán, inkább július végén, amikor a levegő kacagó forrósággal teli. Ott találom magam az öreg diófa alatt egy hatalmas rántott húst majszolva.

Ebéd után ringatózom a medence matracán.
Rózsaszín, Öcsi folyton ki akarja lyukasztani, amikor rajta fekszem. Nem jár sikerrel, gyorsabb vagyok, és minden egyes próbálkozása után lefröcskölöm vízzel. Nagy játékba kezdünk, újra gyereknevetéstől hangos a kert. Kipirosodva, elpilledve a nyári melegben fekszünk le az árnyékba.

Hallgatjuk a galambokat.

A hideg futkos rajtam földöntúli hangjuk hallatán, mintha tudnának valamit, és a jövőből szólnak hozzánk. Szememmel keresem őket a délceg jegenyefákon, amik ide-oda dülöngélnek, talán elszeretnének sétálni onnan: – Eleget álltunk már itt! Mást is látni szeretnénk! – Indulnának, de a gyökereik oda kötik őket, így bámulják tovább a kisváros háztetőit.

Mit gondolsz?

Egy pillanatra megállni, hangosan nevetni, sírni titokban, elcsendesedni, belekortyolni egy bögre tejeskávéba, megfogni a gyermekünk kezét, örülni annak, ami bennünk és körülöttünk van. Ezekről a pillanatokról írok.