A szabadság íze

Ivett olyan szabadságot érzett, amit ezelőtt sosem. Lehet Firenze fülledt levegője tette, amiben szinte érezni lehetett a toszkán sajtok és borok fűszeres illatát. Ha lehunyta a szemét, ott találta magát egy dézsában állva, amint mezítelen talpával tapossa a szőlőszemeket. Érezte, ahogy a dundi bogyók szétpukkannak a lábujjai között, a levük pedig kékre színezi a törékeny bokáját.
Már egy ideje tervezte, hogy ellátogat egy szüretre, de a kiköltözése óta kicsomagolni sem volt ideje. Az esküvő lefújása után csak az járt a fejében, hogy minél hamarabb munkát találjon az olasz nagyvárosban. Bár egy pillanat erejéig átfutott az agyán, hogy nem hagyja elúszni a nászutat, elmegy rá egyedül, végül a költözés mellett döntött. Viszont azt ő sem gondolta, hogy mindjárt az első napján belebotlik egy férfiba, akinek olyan csillogó fekete a szeme, mintha az éjszakai égbolt ragyogna benne.


Pablo, mert, hogy így hívták a szépszeműt, a helyi pékségben dolgozott közel Ivett lakásához. Amikor a lány az egyik reggel belibbent az üzlet ajtaján a férfi azonnal udvarlásba kezdett. A szavainál csak a briósok cukros teteje volt édesebb. Ivett valahol sejtette, hogy az udvarlója nemcsak neki csapja a szelet, és valószínűleg a környék összes briósra éhező nőjét meghódította már, mégsem rázta le. Legbelül abban reménykedett, hogy a toszkán levegő és a dallamos mondatok egy életre elfeledtetik vele az oltár előtti súlyos perceket.
– Tu sei la luce dei miei occhi

– Te vagy a szemem fénye – suttogta a férfi, amitől Ivett azonnal fülig vörösödött. Őt eddig maximum odahaza a sarki gyrosos fószer stírölte meg, esetleg néhány építőmunkás utána füttyögött az utcán. Ám Pablo szavainak volt zamata, mintha csak édes szőlőszemeket majszolna a Boboli-kert hűs fái alatt.

Mit gondolsz?

Egy pillanatra megállni, hangosan nevetni, sírni titokban, elcsendesedni, belekortyolni egy bögre tejeskávéba, megfogni a gyermekünk kezét, örülni annak, ami bennünk és körülöttünk van. Ezekről a pillanatokról írok.