Bázeli zűrzavar

A nyári nap málna színűre festette Bázel városának égboltját. Az embernek muszáj volt egy szívdobbanás idejére megállni és elveszni a látványban, hátha választ kap minden, az Istenhez feltett kérdésére. Persze nem mindenkit érintett meg a mindenható néhány vattacukor felhőn keresztül. Hiába volt különösen szép a naplemente a bázeli öregek otthona fehér keretes ablakából nézve, a bentlakók és az ott dolgozók azon a délutánon nem a Jóistent, hanem a kilencven éves Franziskat keresték fejvesztve. Más se lehetett hallani, mint a frissen festett ajtók csapkodását, hangos siránkozást, a gyapjú papucsok lomha surranását és az ápolónők cipőjének éles kopogását, ahogy egymást váltva megnéztek minden földszinti és emeleti szobát, bejárták az egész kertet, az igazán kétségbeesettek még az ágyak alá is benéztek, hátha az idős hölgy nyomára bukkannak. Mindenki fel-alá járkált, kivéve egy valakit.

A földszinti társalgó nagy ablaka előtt üldögélt, a naplementét nézte és a kedvenc sörét kortyolgatta egy öregúr. A dérlepte bajusza alatt jót mosolygott a felforduláson. Bázeli zűrzavar – gondolta magában, majd bele hörpintett a hideg sörbe. Néhány évvel ezelőtt ő maga is keresésre adja a fejét, de ez idő alatt megtanult már néhány dolgot. Az egyik legfontosabb szabály az, hogy néha el kell veszni, ahhoz, hogy az ember igazán értékelni tudja az életet vagy rátaláljon önmagára… Már nem emlékezett, hogy pontosan miként fogalmazott, amikor a délutáni bingózás közben elejtette ezt a mondatot a kilencven éves öreglánynak. Hát nem tehet ő róla, hogy Franziska csak meghallgatta, majd ment a szíve után. Ki akarja az utolsó hónapjait bezárva tölteni csupa ismeretlen alakkal? Ha tehetné ő maga is elmenne innen, túl a városon, felülne egy repülőre, meg sem állna hazáig. Érezte, hogy messziről szólítja egy hang, azonban nem tudott rájönni kihez tartozik. Ismerősen csengett, de csak nem indult el az irányába. Ha tudná, ki várja. Időnként minden kitörlődött, órák hosszat zavartan ült az ablak előtte, mire visszatért az emlékezete. Egyedül a naplemente volt ismerős a számára. Ismerte minden árnyalatát, formáját, hogyan vet árnyékot a társalgó kemény padlójára.

Mit gondolsz?

Egy pillanatra megállni, hangosan nevetni, sírni titokban, elcsendesedni, belekortyolni egy bögre tejeskávéba, megfogni a gyermekünk kezét, örülni annak, ami bennünk és körülöttünk van. Ezekről a pillanatokról írok.