Égi kvartett rendelve

Egy átlagos hétköznap délután volt. Az emberek loholtak haza munka után, a belvárosi por kavargott az árkádok alatt. Mindenki belefeledkezett a saját életébe, de nem is voltak jelen benne. A város jól begyakorolt gépezetként pulzált. Az Eiffel téri dzsungel valamennyire kiszakította az ott üldögélőket, de még a lángos illata és gyömbéres limonádék sem tudták elfeledtetni a gondokat. Én is sopánkodtam, de hangomat elnyomta az emberek zümmögése.

„- Tegnap nem jöttek a klímások.” „- Nem ilyen limonádét rendeltem.” „-Nem leszek kész a prezivel holnapig.” „-Még le kell vinni a kutyát.” „- Tegnap óta nem írt vissza” „-Szerinted kicsi a mellem ebben a felsőben?” Zümm-zümm, szállt a nyári ének a placc felett. Ha mindenki egy pillanatra elhallgatott volna, akkor meghallják a vihar előtti csendet. Persze nem így történt, az emberek továbbra is hangosan beszéltek. Sercegett a forró olaj az ételes bódéban, sorra érkeztek az ital rendelések a pult előtt. Aztán feltámadt a szél. Észrevétlenül sasszézott be a fapadsorok közé, majd megtáncoltatta a szalvétákat, és felfrissítette az izzadságtól gyöngyöző tarkókat. A lúdbőrös karomra lettem figyelmes. Egy pillanatra sandítottam rá, nem állt meg bennem a gondolat.

A Nap, amely addig élesen szuggerálta a lent lakókat, eltűnt az égről. Besötétedett. Fent már készült a mennyei kvartett. Feszültek a húrok a vonók nyomása alatt, a levegő pillanatok alatt lehűlt, és az ég rázendített. A tömeg kórusként sikított. Egyszerre mindenki felpattant, dőltek a székek, nyúltak a kezek a fejek fölé. Szaladtam a legközelebbi árkád alá, de félúton megálltam, hogy hátranézzek. Néztem a frizurájukat féltő nőket, a pasikat átázott ingekben. Néztem az asztalokon híguló italokat, ahogyan átáznak a szalvéták.

Ilyenek vagyunk, belefeledkezünk önmagunkba, fittyet hányunk a jelekre, majd csodálkozunk, ha nyakunkba zúdul az élet. Az eső nem állt el. Nem volt mit tenni, elindultam a metróra. Közben arra gondoltam, legalább a por eltűnt az utcákról.

Mit gondolsz?

Egy pillanatra megállni, hangosan nevetni, sírni titokban, elcsendesedni, belekortyolni egy bögre tejeskávéba, megfogni a gyermekünk kezét, örülni annak, ami bennünk és körülöttünk van. Ezekről a pillanatokról írok.