Gyűrődések

A wismari fiúkórus elfoglalta a helyét a katolikus templom oltára előtt. Élükre vasalt ministráns ruhákból bukkantak ki a szőke fejecskék. Arcukon piros rózsa, leheletük angyali ködként lengte körül az adventi koszorú gyertyáit.
Gabriele Bauer kilépett a kórusból, kihúzta magát és megszeppent komolysággal nézett előre. Szemében a Balti-tenger kék vize hullámzott.
A fa padsorok magukba szívták a szenteltvíz illatát, a hűvös fehér falak józanságra intették a gyülekezetet. Halkan felcsendült a zene, Gabriele Bauer pedig énekelni kezdett. Az Ave Maria tisztán áramlott a törékeny fiúból, és földöntúli tisztaság járta át a mennyország boltívét.

Klára kétszer kivasalta a fia ministránsruháját, egyszer este és egyszer hajnalban, amikor senki nem látta. Persze, nem gyűrődött az össze, mitől gyűrődött volna, amikor egész éjjel a fogason pihent. Klára hajnalban mégis forró vasalóval esett neki a lenge fehér anyagnak. Törékeny testével nekifeszült a deszkának, és addig húzta-tolta a gőzölgő vasat, míg a lelkén minden gyűrődését ki nem simított.

Az első gyűrődést kislányként szerezte. Tizenegy éves lehetett, amikor az apja először hozzányúlt. Éppen a fürdőszobában vizsgálta a növekedő melleit, amikor hallotta, hogy dörömbölnek a bejárati ajtón. Septiben magára kapott egy köntöst, ment ajtót nyitni. Az apja volt az. A férfi betántorgott az egyszobás lakásba, ledőlt az ágyra és ölelésre nyitotta a karját. 
– Káribaba, hiányoztál.
Klára, mint egy árva kölyökkutya, akinek csontot dobnak, leült apja mellé. Két hete nem látta, ezért mindig örült, ha újra találkoztak. Az apja, az anyjával elletétben sosem kiabált vele, sőt, ha volt pénze, hozott neki valami apróságot. Rágót, hajcsatot, egyszer egy rongybabát is szerzett, aminek az anyja egy veszekedésük folytán levágta a karját.
– Hoztam neked valamit – simította meg apja Klára gesztenyebarna haját. A nadrágzsebéből elővett egy játékot. Klára nem hitt a szemének.
– Moncsicsi! – ujjongott örömében. Ez sokkal jobb ajándék volt, mint a rongybaba. Az egyik osztálytársnőjének is volt Moncsicsije, amire Klára mindig sóvárogva nézett.
– Neked hoztam. Akarsz vele játszani?
Klára hevesen bólogatott, nyúlt a játékért, de apja nem eresztette.
– Előtte játszunk valami mást. Utána megkaphatod.

Attól a délutántól kezdve rá sem bírt nézni az új játékára. Utálta önmagát, az apját, de főként anyját, aki bár tudta mi történik vele, nem tett semmit.
– Mindenkinek megvan a maga sorsa. Ha az apád nem lenne, akkor utcán kellene élnünk. Ezt akarod? – förmedt rá az anyja, aki a lopáson kívül nem értett semmihez. Főleg nem a lánya lelkéhez. 

Klára élete akkor vett nagy fordulatot vett, amikor gimnázium végén szerelmes lett a legszebb pillájú szatmári fiúba, és tizennyolc éve minden vágyával, hogy valaki viszont szeresse ebben az életben, végig ölelkezte a bankett éjszakáját vele. Csak az érettségi után mondta el a szüleinek, hogy gyermeket vár. Az anyja karikagyűrűjének nyomát sokáig az arcán hordozta. Az évek múlásával a seb eltűnt, de a fülében továbbra is ott csengtek anyja szavai. Sosem szerette őt lányaként. Elég csak ránézni, ki tud szeretni egy mihaszna senkit. Ő tehet róla, hogy az apja a hír hallatán halálra itta magát. Miért nem fogadott szót neki? Kitagadta.

Klára egy bőrönddel költözött fel egy pesti anyaotthonba. Ott ismerkedett meg Icával, az otthon egyik dolgozójával. Kedves nő volt az Ica, bögyös, melegszívű asszony, keblére vette volna az egész világ gondját. Akkor is ő ment be hozzá, amikor a Jóisten elszólította Klárától a gyermekét. Innentől fogva még jobban gyűrődött a lélek, fájt a létezés. 
A történtek után Ica magához vette Klárát, akinek sikerült takarítónőként elhelyezkednie. Fél éve suvickolta a vécéket egy német vallatnál, amikor betoppant az életébe Josef. Négykézláb térdelt, az irodai szemeteseket ürítette, amikor először meglátta a férfi lakkos cipőjét. Kék szemű, hátranyalt hajú, erős kezű ember állt előtte. Először nem értette, mit láthatott meg benne az üzletember, hiszen szellemként járt az öltönyösök birodalmában. Talán ezért is kezdett szívében bimbózni a remény a tört magyarságú szép szavak hallatán. Josef elmesélte, hogy őt dacos, parancsolgató nők veszik körül, nem tudják mit jelent a lágyság és törékenység, de benne ez megvan, benne minden megvan, amit egy férfiszív csak kívánhat magának. Josef néhány hét után megkérte a kezét, és a szatmári lány ugyanabba a régi bőröndbe pakolta holmiját, amivel Pestre költözött.

Klara Bauer, ahogy Wismarban hívták csendes nő volt. Rendszeresen járt istentiszteletre, szépen megtanult németül, és mindig tökéletesre vasalt ruhában mutatkozott férje oldalán. Hiába vették szép dolgok körül, esténként selyem pizsamába csomagolta testét, ő maga továbbra is láthatatlan maradt. Josef eleinte a tenyerén hordozta, de később a tenyér, ami felemelte őt a földről ugyanolyan nyomokat hagyott az arcán, mint az anya gyűrűje és az apja fájdalmas szorítása. Lassan nem volt a testén olyan felület, amely ne hordozta volna az emberi bizonytalanság nyomait. Férje egyszer annyira dühbe gurult, mondván Klára titokban viszonyt folytat a háta mögött, hogy beleverte a fejét az ebédlőasztalba. Másnap Josef virágcsokorral a kezében zokogva borult a lába elé. 

Mindezek ellenére Klára szeretni akarta a gyarló természetével együtt. Várta az új napot, hogy férfi viszont szeresse. Vágyakozott a kedves szavak, finom érintések iránt, amelyek néha rátaláltak. Soha nem mert neki ellenkezni, mert tartott a haragjától, a befolyásától, félt a veszteségtől, hogy végleg egyedül marad.
Ritkán felhívta Icát, de azt is csak titokban. Josef nem engedte magyarul beszélni, ahogy dolgozni sem. Klára ezekről mélyen hallgatott, helyette kacagva mesélt Icának a nagy házról, a gyönyörű frissen lakozott ebédlőasztalról, a márvány lépcsőről, a bézs színű tágas hálószobáról. Kacagva mesélt a meseszép virágairól, a kerti medencéről és a boldogságáról, arról a fullasztó boldogságról. 

Egyetlen hely volt, ahol Klára biztonságban érezte magát. A kisváros katolikus temploma mindig hűvös, lomha szeretettel fogadta. Ha úgy érezte végleg elveszett, akkor odabújt el a világ elől, és olyan hosszasan imádkozott a padsorok között, hogy a fa térdeplő vörösre nyomta csontos térdét. 
Egy téli délelőtt, amikor az utcákat termetes hóréteg takarta, betért a templomba, kinyitotta az imádságos könyvet, és arra kérte a Szűzanyát, hogy küldjön számára egy jelet. Mutassa meg a szeretetét, hogy van értelme az életének.

Azon a napon, valaki meghallgatta a szavait.  Mire az összes hó elolvadt a kikötőben, és a vitorlásokat is kihozták a vízre, hogy újra felszántsák a tenger hideg tükrét, Klára életet hordott szíve alatt.
Jel volt, alig látszó kis pont, ami ott dobogott a lelkének kusza hálóján.

Mit gondolsz?

Egy pillanatra megállni, hangosan nevetni, sírni titokban, elcsendesedni, belekortyolni egy bögre tejeskávéba, megfogni a gyermekünk kezét, örülni annak, ami bennünk és körülöttünk van. Ezekről a pillanatokról írok.