Hol van az, ami nincs?

Gáborka a vizes fahasábok tövében üldögélt, és azon tűnődött, vajon hol lehetnek azok a dolgok, amelyek nincsenek többé. A szüleit hiába kérdezte, napok óta egy szót sem szóltak. Egyedül az anyját hallotta összefüggéstelenül magában beszélni. Néha az apja is feltűnt, de olyankor nem volt magánál, úgy dölöngélt jobbra-balra, mint az udvaruk végiben a rozoga kerítés, amivel a szél kedve szerint játszhat.

– Valaki mégiscsak tudhassa a választ – gondolta magában. Felemelte a lába előtt heverő műanyag üveget, feltartotta a magasba, figyelte, ahogy a napsugár áthatol a palackon. Úgy megmutatta volna a testvéreinek, de a három húgát elvitték ismeretlen nénik, az öccse pedig – a szomszéd bácsi szerint – nincs többé. Gáborka ezt végképp nem értette, hiszen ő látta, hogy elviszik egy fehér autóval, tehát valahol lennie kell.

Fázni kezdett, de kint még mindig melegebb volt, mint a házban. Ráadásul a nap rózsaszínűre festette a nyári égboltot, ezt szívesebben nézte, mint a feketébe öltözött falakat. Utálta a sötétséget, ami télen jóval hamarabb érkezett, szinte rá ült a ház tetejére, és egyszeriben összenyomta bent lakókat. 

Ugyan, néha volt otthon gyertya, de nem szabadott sokáig égetni, mert takarékoskodni kell a fénnyel. Tudniillik az is olyan dolog, ami egyszer van, azt máskor nincs. Mint az áram. Na, az is volt egy darabig, amikor a Feri bácsi hozott nekik. – Szívességbűl – magyarázta apja, amikor a mama kérdőre vonta, hogy mégis miből telik nekik erre.
Bár Gáborka nem járhatott iskolába, ahhoz elég okos volt, hogy tudja, minden szívességnek ára van. A havi egy frissen sült vakarónak, a tűzifának, a kútról hordott víznek, a meleg zokninak, a tiszta ruháknak és magának az életnek.

– Na, Sanyikám, ötezerért visszateszem, ha leesik – mutatott a villanypóznára Feri bácsi. Gáborka beleszédült a látványba, amikor az égig érő kampós végű vezetékre nézett.

– Feri, ha két kenyeret tudok venni még a hónapban – vakarta fejét az apja – Látod, hogy nincsen közmunka.
– Akkor imádkozz, hogy szél se legyen – Feri bácsi kitántorgott az ajtón, és ment utána a tablettás bor szaga.

Gáborka következő emléke, hogy az apja kimegy az utcára, az ablakon keresztül bedobja a zsineget, ami majdnem eltalálja az egyik húgát, mire az anyja pofon vágja a lányt. Aztán az apja valamit ügyködött a hűtőszekrény mögött, amit a vastelepről sikerült guberálni, de áram híján egészen addig nem tudták használni.
– Nem gyullad ez föl Sanyi? – fogta meg a vezetéket az anyja.
– Mé’ gyulladna ez föl? Be van dugva a konnektorba, oszt onnan meg megy tovább – Innentől kezdve volt áram a háznál, nem kellett a megvilágítatlan szobába kuksolni. Sőt, a nagy melegben a tej sem romlott meg az asztalon.

Azon a reggelen szakadt az eső, az udvart sártenger borította és a levegő megtelt a vizes föld illatával.
Nem tudtak kint játszani, így a húgai kitalálták, hogy bújócskázzanak a házban.
Gáborka nem szerette ezt a játékot, mindig ő volt a hunyó, mert egyedül csak ő tudott számolni. Igaz, azt is csak ötig. 

Már éppen lehunyta a szemét, amikor az öccse megrángatta a szakadt pólóját. Játszani akart, és addig duzzogott, amíg a lányok be nem vették a játékba, és elmagyarázták neki a szabályokat. Lacika pedig figyelmesen végig hallgatta őket, nagyokat bólogatott golyófejével, alig várta, hogy elbújhasson a tesói elől.
– Egy…kettő… – Gáborka a fürdőszobában guggolt, kezét a szemére tapasztotta – …három…négy…–
hallotta, ahogyan a mezítelen talpak végig trappolnak a döngölt földpadlón – ….öt…. – majd síri csend borult a házra – Aki bújt, aki nem, megyek! – Mint, akit puskából lőttek ki, rohant a nagyszobába, benézett az ágyak, asztalok alá, bekukucskált a szekrényekbe, felforgatta az ágyneműket. Beszaladt a kisszobába, gondosan feltérképezte a helyszínt, koszos kis lábfejeket, kócos buksikat, kilógó maszatos ujjakat keresett, de nem talált sehol senkit. 

Hirtelen valami égett szag kezdte facsarni az orrát. Azonnal eszébe jutott a vezeték. Mi van, ha gond van vele? Az apjának még sincsen igaza és kigyulladt? Nem lesz pénzük megszereltetni. Mi lesz, ha leég a ház? A szag egyre intenzívebb lett, olyan volt, mintha valahol disznót perzselnének. Emlékezett rá, hogy a szomszéd utcában a múltkor mulatságot csaptak, leöltek egy nagy malacot, és ház előtt megsütötték. Lehet, most is ünnepség van odakint.
Egy pillanatra sikerült elhessegetni a rossz gondolatokat, amíg be nem fordult a konyhába.
A hűtő takarásában, ahova az apja a vezetéket dugta meglátta öccse két kicsi lábat, ahogy az egész testével rásimult a gép hátuljára, és diónyi markában szorosan fogta a vezetéket. Ujjacskái hólyagosak voltak, a kézfeje füstölt, az arcáról különös nyugalom áradt.

Gáborka ijedten kiszaladt a házból, át a sáros udvaron, lekuporodott a farakás tövébe és meg se mert mozdulni. A júniusi eső egyre verte csupasz tarkóját, kopogott a cserepeken, a műanyag palackok is csónakokká változtak, úgy hullámoztak a pocsolyák felszínén. Olyan volt az egész, mintha nem is a valóság lenne, mintha Gáborka kívülről figyelte volna az eseményeket, melyek úgy szakadtak rá, mint a házra a téli sötét.Azóta felszáradtak a pocsolyák, a sáros udvar megkeményedett, és az a rengeteg ember, az egyenruhás szigorú arcú bácsik, a kerítés mögött jajgató asszonyok, a nénik, akik gólyalábas fényképezőgépet állítottak a házuk elé, mind eltűntek. Mintha az egész meg sem történt volna, talán csak képzelődött. Ha bemegy a házba az öccse odaszalad hozzá, belekapaszkodik a pólójába, és bociszemeivel kérőn rá néz. Gáborka kézen fogja, majd a húgaival együtt kimennek az udvarra játszani. Ahogy erre gondolt, eszébe jutott az a sok-sok közös emlék, ami összekötötte ötüket.
Talán mégsem tűntek el a testvérei, és szomszéd bácsinak nincsen igaza, hiszen ő most is látja az öccsét. Az emléke úgy beleivódott, ahogy a nyári eső a fahasábok rostjaiba.

Mit gondolsz?

Egy pillanatra megállni, hangosan nevetni, sírni titokban, elcsendesedni, belekortyolni egy bögre tejeskávéba, megfogni a gyermekünk kezét, örülni annak, ami bennünk és körülöttünk van. Ezekről a pillanatokról írok.