Reggeli szertartás

Magdika a férje halála óta minden reggel pontban öt órakor kelt. Magára öltötte a köntösét, kicsoszogott a hűvös konyhába és feltette a tűzhelyre a teavizet. Mielőtt a víz forrni kezdett, gondosan megterített, májfoltos kezével végigsimított a fehér abroszon, eligazította a tányérokat. A következő pillanatban befordult a spájzba, a szemközti polcról leemelte az aprósüteményes dobozt, ki vett belőle pár szem, késő éjjel készített fahéjas csigát. Szinte még érezni lehetett rajta a sütő éltető melegét. A tányérokra tett néhány darabot a süteményből, majd a kerti fáról leszakajtott almákat is az asztalra pakolta. Friss vizet engedett egy vázának használt befőttesüvegbe, amiben ott kókadozott az unokájától kapott Nefelejcs. – Mindjárt kész – suttogta bele a hajnalba, s amint ezt kimondta a teáskancsó halk sírásba kezdett. Magdika elemelte az urától kapott pöttyös bögréjét a csöpögtetőről, beledobott egy erdei gyümölcsös teakeveréket, és a remegő kézzel rázúdította a gőzölgő vizet. Nézte az egyre dagadó filtert.

– Egészen olyan, mintha lélegezne a forró érintéstől – gondolta magában, és mély lélegzetet vett, hogy megbizonyosodjon róla, ő valóban itt maradt. S ahogy ezen tűnődött, az új nap fénye rózsás fátyollal vonta be a kiskonyha ablakát.

Mit gondolsz?

Egy pillanatra megállni, hangosan nevetni, sírni titokban, elcsendesedni, belekortyolni egy bögre tejeskávéba, megfogni a gyermekünk kezét, örülni annak, ami bennünk és körülöttünk van. Ezekről a pillanatokról írok.