Szabadon szárnyal

Zsófi ki ült a lakása erkélyére, hogy érezze arcán a tavaszi szellőt. Negyedik napja volt a négyfal közé zárva, és ez idő alatt hamar rájött, ennek a szabadságnak ára van. Legszívesebben elrepült volna messzire, csak ne keljen éreznie a tehetetlenséget, ami minden nap egyre inkább összenyomta. Nem tudta, hogy mikor mehet vissza dolgozni, egyáltalán megmarad-e az állása. Utálta, hogy nem látja a végét, hogy nem találkozhat a szeretteivel, akkor, amikor a kedve tartja. Hány találkozót mondott le pusztán lustaságból, hányszor nem ölelt, amikor akart, hányszor tartott távolságot, amikor teste minden porcikájára közelségre vágyott. Rab volt. De nem a helyzet, hanem a saját gyengeségei kötötték gúzsba. – Bezzeg a szarkák szabadon szárnyalnak – Ahogy erre gondolt, megpillantotta a kisebbik tarkát a szemközti panel tetején. Fel-alá járkált, a farktollát kecsesen billegtette, mintha a kék égboltról seperné le a korlátokat. – Jó lenne, ha mi is néhány könnyed suhintással eltakaríthatnánk a gondokat – mélázott, s mire feleszmélt, a következő fuvallat tenyerére emelte a madarat. Repült a kistarka, a ruhája csillogott a márciusi világosságban, a fehér szárnya végén pedig átsütött a délutáni napfény. Ragyogtak a mészszínű tollak, fénylő ecsetként írtak át az emberi szív vágyait.

Mit gondolsz?

Egy pillanatra megállni, hangosan nevetni, sírni titokban, elcsendesedni, belekortyolni egy bögre tejeskávéba, megfogni a gyermekünk kezét, örülni annak, ami bennünk és körülöttünk van. Ezekről a pillanatokról írok.