Első fejezet

A szeptemberi nap fénye beterítette az angyalföldi konyhám falait. Az étkezőasztalnál ültem, hunyorogva néztem a laptop kijelzőjét, majd magasabbra vettem rajta a fényerőt.
A megnyitott Word dokumentum, mint a szikrázó havas táj, szinte bántotta a szemem, és a fehér lapok még üresebbnek tűntek, mint előtte.
– Ki fognak rúgni – temettem kezembe az arcom.
Órák óta a gép előtt görnyedtem, remélve, hogy sikerül kicsikarni magamból legalább néhány sort. Lélekben már felkészültem, hogy Kinga, a főnököm megsemmisítő csapást fog mérni rám a délutáni értekezleten. Akkor biztosan lőttek az esélynek, hogy saját rovatot kapjak. Pedig minden vágyam az volt, hogy a több évnyi szabadúszó újságírás után, belsős íróként meghatározó tagja legyek egy alkotó csapatnak. Igaz, nem egy újságnak készítettem kisebb-nagyobb cikkeket, riportokat, de sehova nem sikerült igazán beilleszkednem.
Mikor Kinga az egyik írásomat olvasva felkeresett, hogy lenne-e kedvem külsősként beszállni egy induló online női magazinba, azon túl szóba hozta a saját rovat gondolatát, habozás nélkül igent mondtam. Azt sem bántam, hogy nehéz a természete, és az első cikk, amivel megbízott a zöld tea jótékony hatásairól szólt.
Hát Istenem, nem egy mélyinterjú, de jó lehetőség! Győzködtem magam.
Viszont fél év intenzív pötyögés, megannyi smink és diéta trend átnyálazása után, fényévekre voltam a hőn áhított Jane Austen-i írói magasságtól.
Tisztában voltam vele, hogy minden magazin más és más, valahol mélyebb témákat boncolgatnak, míg máshol a konzerv tartalmakra építenek.
A legrosszabb mégis az volt, hogy minél inkább vágytam az elismerésre, az írás úgy vált egyre nehezebbé a számomra. Gépelés közben az ujjaim elgémberedtek, a testem zsibbadni kezdett, a mellkasom teljesen elnehezült, mintha valaki súlyokat gördítene rá.
Mire nagy nehezen megszültem egy mondatot, a bizonytalanság úrrá lett rajtam, végül az egészet kitöröltem.
A lelkesedés pedig, ami az elején fűtött, teljesen elhalványult. Csigalassúsággal haladtam. A leadási határidők meg egyre tornyosultak előttem.

Képtelen voltam koncentrálni. Valami mindig elterelte a figyelmemet, és a gondolataim hömpölygő folyama teljesen magával ragadott.
Apám szerint, túlságosan a fejemben élek, csapongó vagyok, nem én irányítom a saját életem. Mindez egy válóperes ügyvéd szájából – mivel apámnak saját ügyvédi irodája van – még rosszabbul hangzott.
Apa a tudatosság mintapéldája, aki a munkája miatt tűzközelből látta, hogyan mennek tönkre életek néhány rossz döntés miatt. Ezért percre pontosan megtervezte a napjait.
Persze, valamit ő sem láthatott előre.

Belőlem hiányzott ez a tudatosság. Már gyerekként is az ösztöneimre hallgattam, nem gondoltam bele, hogy a tettek következményekkel járnak, jókkal és rosszakkal egyaránt.
Édesanyám mondogatta gyakran, mikor kiderült egy-egy csínytevésem:
Az okos ember más hibájából tanul, a buta a sajátjából sem.

Anya szavai, mint a kurzor egyenletes villogása a képernyőn, megállás nélkül lüktetettek a fejemben. Újra éreztem a mellkasomra gördített súlyokat, amelyeket ezúttal nem az írás okozott.
Feltápászkodtam az asztaltól.
Mindenem sajgott, a vállam és a nyakam teljesen elgémberedett a sok üléstől. Vettem egy mély levegőt, majd egyenletesen kifújtam az orromon, és az előszobai tükörhöz csoszogtam.
Szomorú látvány fogadott.

A gesztenyebarna hajam esetlen lófarokban felfogva, a kiszabadult babahajak összevissza meredtek az ég felé.
Június elején megfogadtam magamnak, hogy elmegyek fodrászhoz, mert ez az állapot lassan tarthatatlan, de pénz hiányában – nem az újságírásból lehet meggazdagodni – lemondtam az időpontot. Mondanom sem kell, egész nyáron fullasztó szauna partit tartottam a hosszú loboncom alatt.
Apropó, hajkorona alatti területek. Az arcom sem festett jobban; a zöld szemem alatti sötét karikák arról árulkodtak, hogy öt éve egy szemhunyásnyit sem aludtam.
– Egyre szebb leszel – bókoltam a tükörképemnek, majd a faliórára sandítottam.
Egy óra volt hátra a megbeszélésig.
Mivel új arcra már nem futotta, gyorsan felettem egy kevés sminket, megfésülködtem, felkaptam a hátizsákom, és nyakamba vettem a várost.


A szerkesztőség egy polgári lakásból lett kialakítva. A fehér falaival, amelyeken szigorúan pasztell árnyalatú képek lógtak, és a szintén fehér IKEA bútoraival arról árulkodott, hogy ez a hely a béke szigete, ahova az ember lánya boldogan tér be egy kellemes csevejre.
Ehhez képest minden havi értekezlet feszültséggel telt, amit a Zsigmond térről felszűrődő zajok tompítottak.
Mindemellett dög meleg is volt. A tárgyaló sarkában egy ventilátor keverte a levegőt, mindhiába. A kollégák magukat legyezték az asztalon található magazinokkal.
Mit sem törődve a hőséggel és a rossz energiákkal, merengve néztem kifelé az ablakon. Figyeltem, ahogy a szemközti erkélyen, az egyik lakó a lila petúniát öntözi.
Nekem is kéne vennem az erkélyre virágokat. Tűnődtem magamban, mikor hirtelen bökést éreztem a jobb oldalamban.
Elfordítottam a fejem; az egyik belsős szerkesztő pislogott rám.
– Kinga téged kérdezett – mutatott az asztal végében ülő szigorú arcú főszerkesztőre.
– Elnézést! – rezzentem össze – Mi is volt a kérdés?
Kinga rám meresztette a tökéletesre sminkelt kék szemét, – ami a fekete tusnak köszönhetően még hidegebbnek tűnt – megigazította mézszőke szögegyenes haját, végül rám mosolygott.
– Anna, kedvesem. Elkészültél a cikkel?
– Péntek a határidő.
– Péntek van.
Az ütő is megállt bennem. Esküdni mertem rá, hogy csütörtököt írunk.
Magyarázatért kutattam az agyamban, aztán bevillant az e-mail, amiben Kinga megüzente, hogy a szokásos csütörtöki megbeszélés pénteken lesz.
– Én, én – hebegtem; magam előtt láttam az üres doksit – még dolgozom rajta.
Addig is fagyos volt a hangulat, de a válaszom után szinte érezni lehetett a hideg sarki szelet, ami azonnal lehűtötte a fülledt helyiséget.
Kinga, mintha meg sem hallotta, amit mondtam neki, másra terelte a szót.
Azt hittem, hogy megúsztam, mégsem fogja leszedni a fejem, így lesz időm azon pánikolni, hogyan fogom megírni estig a cikket.
Mindeközben a többiek végig vették a jövő heti anyagok listáját, egyeztették a fontosabb őszi időszakkal kapcsolatos témákról, átbeszélték a szeptemberben megrendezésre kerülő eseményeket, amelyekre érdemes lehet ellátogatni.

– Nagyon köszi mindenkinek a munkát! A jövő hónapban találkozunk – zárta le Kinga egy ponton a megbeszélést.
Kimérten kitolta maga alól a fehér székét, összecsukta a piros laptopját, majd határozott kopogások közepette az irodája felé vette az irányt.
Erre mindenki kicsit megkönnyebbült, a feszült hangulat oldódni kezdett. Néhányan a belsős író közül, akik napi rendszerességgel gyártották az anyagokat és a szerkesztőségből dolgoztak, elmélyülten beszélgettek tovább.
Amint meghallottam az első sütőtökös cikk ötleteket, elérkezettnek láttam az időt, hogy szedelőzködni kezdjek.
A kék műbőr hátizsákomba süllyesztettem a jegyzetfüzetem, halkan elköszöntem a többiektől, mikor az ajtóban állva meghallottam a nevem.
– Anna! Befáradnál az irodámba? – A főszerkesztő volt. Karba tett kézzel állt a tárgyaló végében.
– Hogyne – bólintottam.

Megsemmisülve követtem az irodájába.
– Foglalj helyet – mutatott az íróasztala előtti székre.
Leizzadtam, a gyomrom kavics méretűre zsugorodott; legszívesebben elmenekültem volna.
Kinga a hosszú lábait keresztbe téve, az asztal szélére ült.
– Sejtem, hogy nem készültél el a kért anyaggal – kezdte, de még mielőtt kinyithattam volna a szám, folytatta.
– Nem kell befejezned.
Éreztem, hogy a lábamból kiszökik a vér.
– Tudom, hogy elszúrtam. Sokkal többre vagyok képes, csak…
– Ez jó hír – vágott a szavamba – mivel most bebizonyíthatod.
Összeráncoltam a szemöldököm, fogalmam sem volt, mire céloz.
– Anna, nézd, te jó író vagy.
– Viszont?
– Viszont az utóbbi anyagaid nem ütik meg a szintet. Arról nem is beszélve, hogy a leadási határidőt is egyre lazábban veszed.
– Kinga, én…
– Kapsz egy témát és azzal együtt egy esélyt. Interjút kell készítened a családfakutatásról.
– Családfakutatás? – kerekedett ki a szemem – Ne haragudj, de nem értem. Eddig elég más témákban írtam, mármint, izgalmasan hangzik…
– A változatosság gyönyörködtet – húzta széles mosolyra vörös ajkait a főszerkesztő –
Plusz, az októberben a család lesz a fő témakör. Kezdődik a nyavalyás tökszezon, már most kezdek besokallni a családi tökfaragós meg halloween-i bulis cikkektől. Kell valami más. Érted?
– Igen – csengett bizonytalanul a hangom – Keressek hozzá szakembert?
– Megvan a szakember. Benczés Miklós, családfakutató. Úgy volt, hogy én készítem vele az interjút, de átadom neked. Már egyeztettem vele, hogy keresni fogod. Neked csak annyi a dolog, hogy felhívd, időpontot egyeztetsz vele és elkészíted az anyagot. De Anna!
– Igen?
– Ennek jónak kell lennie.
Nyeltem egy nagyot.

Miután egyértelművé tette a számomra, hogy könnyű szívvel megválna tőlem, ismét anya szavait hallottam, és magam előtt láttam a meleg barna tekintetét, ahogyan csalódottan vizslat.
– Kinga – megköszörültem a torkom – Mire gondolsz az alatt, hogy az utóbbi írásaim nem elég jók?
– Túl rózsaszín – vágta rá.
– Ezt, hogy érted?
– Van bennük valami kislányos életszemlélet. Mi felnőtt nőknek írunk, és a te aranyoska stílusod nem ragadja meg az olvasók figyelmét.
– Aranyoska?
– Mintha cukormázban látnád az egész világot. Lehet – tárta szét a karját – segítséget kellene kérned. Huszonöt évesen több komolyságra lenne szükséged.

Elfogyott a levegőm. Ökölbe szorítottam a kézfejem, lenéztem a földre, a fényes parketta elhomályosult alattam.
Hányszor éreztem, hogy eltűnik a lábam alól a talaj, és a földön fekve, a könnyeim között fuldokolva, hányszor akartam én is semmivé válni.
Cukormáz.
Szólni akartam. Meg akartam mondani Kingának, hogy téved. Hatalmasat téved. Ha látta volna, amit én, nem mondana ilyet.
Rózsaszín.
El akartam mondani, mennyire dühös vagyok, hogy a harag megbénít, elveszek benne.
Kislányos.
Tudtam, hogy valamikor fel kell nőnöm, valamikor meg kell rángatnom magam, szembe kell néznem a múlttal. Ha én nem teszem meg, akkor az univerzum addig cibál, amíg nem kezdenek potyogni azok az átkozott tantuszok az égből, és jaj annak, aki az univerzummal packázik!

Milyen jó lenne, ha születésünknél adnának egy kézikönyvet, tele képekkel meg ábrákkal a nehéz helyzetekre. A kézikönyvben minden fejezetekre lenne osztva. Mondjuk, hatodik fejezet: mit tegyünk, ha kiderülne a vőlegényünk megcsal, és mindenki más tudott róla, minket kivéve? Bizony, jól jönne egy könyv erre az esetre.
Esetleg, tizenkettedik fejezet: hogyan reagáljunk arra, ha az édesanyánk bejelenti petefészekrákja van? Mégis, hogyan védjük meg őt a világtól, hogyan védjük meg önmagunkat a fájdalomtól?
Sosem gyártják le nekünk ezeket a kézikönyveket. Annyit tehetünk, hogy elkezdjük írni a sajátunkat; gondosan sorra venni az összes pillantott az életünkből, rendezni őket, és a végén odaadni másnak, hátha ő okosabb lesz nálunk, netán tanul a hibáinkból.

– Megírom – néztem mélyen Kinga szemébe.
Majd felálltam, és köszönés nélkül kisétáltam az irodából – mit sem sejtve, hogy ez az interjú örökre megváltoztatja az életem.

Katt a következő fejezetért: http://novagyakitakartok.hu/2021/01/05/masodik-fejezet/

Mit gondolsz?

Egy pillanatra megállni, hangosan nevetni, sírni titokban, elcsendesedni, belekortyolni egy bögre tejeskávéba, megfogni a gyermekünk kezét, örülni annak, ami bennünk és körülöttünk van. Ezekről a pillanatokról írok.