Második fejezet

A kilences buszon ültem, ami lassan araszolt a Margit-hídon. Fejemet az ablaküvegnek támasztva figyeltem, ahogy arany sugarak hullanak Duna vizére, és a kora őszi időjárás különös ragyogással vonja be a háztetőket. Minden annyira békésnek tűnt, mintha a Nap függönye eltakarná szemünk elől a földi gondokat.

Bárcsak, ennyire egyszerű lenne az egész.
Lehunytam a szemem. Megjelent előttem Kinga önelégült arca.
Bizonyíthatok neki? Mégis mit bizonyítsak? Ez a nő élvezi, hogy ezt csinálja velem!
A megbeszélés végén, a buszra várva megfordult a fejemben, hogy visszamegyek a szerkesztőségbe, jól kiosztom, majd rávágom az iroda ajtaját. Nyilván nem volt elég bátorságom hozzá, így maradt az önmarcangolás és a magamban puffogás.

Elképzeltem, miket mondanék neki, mikor a tatyómban megcsörrent a telefonom.
A kijelzőről apám képe nézett rám.
– Szia! Buszon vagyok – szóltam bele.
– Anna, mikor érsz ide?
Értetlenül pislogtam kifelé az ablakon. Mivel nem válaszoltam rögtön, apám egyből rákezdett.
– Megígérted, hogy hétvégén te mész fel a házhoz. Két hete megbeszéltük. Emlékszel?
A homlokomat dörzsöltem.
– Halványan dereng valami.
– Kislányom, én nem tudok menni. Légy olyan szíves, gyere el a kulcsokért!
– Holnap beugrom értük – zártam rövidre a beszélgetést.
– A hétvégén elutazom. Edittel. Gondolom, ez is csak halványan dereng.
Elemeltem a fülemtől a telefont, hogy megnézzem a pontos időt.
– Félóra múlva ott vagyok – szóltam bele ismét.
– Várlak.
Apám kinyomott.
– Neked is szia – sziszegtem a fogaim között.

Elsőre biztosan úgy tűnhet, hogy apámmal nem túl rózsás a kapcsolatunk. Én inkább úgy fogalmaznék, tiszteletben tartjuk a másik privát szféráját.
Őt lefoglalják az irodai teendők, a randizgatás, engem meg. Nos, nekem is megvan a saját életem.
Kéthetente felhívjuk egymást, néha átmegyek hozzá, békeidőkben együtt vacsorázunk, de ennyi bőven elég. Hazudnék, ha azt mondanám, nem vágyom szorosabb szülő-gyerek kapcsolatra, de anya betegsége sok mindent megváltoztatott.
Mikor öt évvel ezelőtt kiderült, hogy anyu rákos, apám teljesen összeomlott. Éveket öregedett. Ha pedig nem a kórházban időzött anya mellett, napokra bezárkózott a szobájába. Képtelen volt elfogadni, hogy elveszíti a feleségét.
Miután anya elment, nem bírtam vele egy légtérben maradni. Éjszakánként hallottam a sírását, reggelente láttam az üres tekintetét, ahogyan mered a semmibe. Mindezek tetejébe, akárhová mentem a házban, közös emlékek gyulladtak fel bennem.
Fájdalmas volt ráébredni, hogy mind a két szülőmet elvesztettem.

– A következő megálló: Nyugati pályaudvar.
A leszállásjelző hangja visszarántott a jelenbe.
Felpattantam az ülésről, hogy átszálhassak a négyes-hatos villamosra. 

Harmincöt perc békávézás után, amit megspékeltem még egy átszállással és öt perc sétával a házig, megérkeztem Zuglóba.
Ahogy baktattam a terebélyes lombú fák alatt, azonnal megszálltak az emlékek.
Imádtam itt felnőni. Gyerekként úgy tekintettem erre a helyre, mint egy dzsungelre, ahova nem szűrődik be a nagyváros zaja. Elképzeltem, hogy felderítő vagyok, akinek egyetlen küldetése, hogy megtalálja az örök élet forrását, akárcsak egy Indiana Jones filmben.
Így utólag belegondolva, kár, hogy nem bukkantam rá a forrásra.

– Késtél – üdvözült apám a zöld kerítés mögül, mikor a ház elé értem.
Éppen a rózsákat metszette a kertben. Fehér rövid ujjú inget viselt, amitől a lebarnult bőre még szembetűnőbb volt, ősz haja szinte világított a fején. Jobban szemrevételezve, a szürke szín valamivel lágyította a szögletes arcát, – régebben jóval szigorúbb benyomást keltett a fekete frizurájával. Anya halálakor teljesen megőszült.
– Szia! Nem egyszerű Budáról ideérni – léptem be a kapun.
Elégedetten konstatáltam, hogy a ház elég jó állapotban van. Apa szépen rendben tartotta; a makulátlanul tiszta homok színű falak, az vadiúj piros tetőcserepek, a tetővel harmonizáló piros muskátlik az ablakokban, hívogatták az utca emberét.
– Klassz lett a tető – dicsértem – bejön ez a szín.
– Ugye, milyen jó? Edit segített választani.
– Értem. Nagyon szép.
Igyekeztem leplezni, mennyire nem érdekel Edit és az ő ragyogó ötletei. Párszor már összevesztünk apámmal az új barátnője miatt, aki sikeresen belopta magát egy özvegy férfi szívébe.
Eleinte nem aggódtam. Apa korábban is találkozgatott nőkkel, viszont nehezen ment neki az ismerkedés. Aztán két évvel ezelőtt bejelentette, hogy megismert valakit. Szerelmes. Ekkor rég nem éltem már otthon, de Edit felbukkanását követően még kevesebbet jártam haza.
Nem volt vele különösebb bajom, ugyanakkor nem akartam végignézni, ahogy egy idegen elfoglalja az otthonom.

Apám lerakta a fűre a metszőollót, elindult veranda felé. Mentem utána.
– Sietsz? – nyitotta ki előttem az ajtót.
– Nem különösebben.

A házba belépve rám talált az ismerős illat. Annyi év telt el, annyiszor lett átfestve az kóceráj, de a falak magukba itták a múltat. Nincs az a festék, ami képes eltüntetni.
– Mindjárt hozom a kulcsot, addig ülj le – szaladt fel az emeletre.
Bólintottam, az étkező felé vettem az irányt, ahol a táskámat ledobtam a hosszú tölgyfa asztalra. Lehuppantam az egyik székre.
A szemem végigfutott a szobán. Az asztalon, fehér vázában virágok ontották az édes illatot, a fehér falakon, a családi képek helyén absztrakt festmények díszelegtek, a méregzöld bársony kanapén mutatós díszpárnák pöffeszkedtek, színűk megegyezett a festmények és a virágok színével. Sejtettem, hogy női kéz van a dologban, apámat sosem érdekelte a lakberendezés. Anya arra is nehezen vette rá, hogy bútort nézzenek a galériába, nemhogy apám egy porcelán vázába virágot tegyen. 

– Ezek anya festményei? – kérdeztem, mikor megjelent kezében a kulccsal.
– Nem. Anyád munkái a dolgozó szobában vannak és Nagymaroson.
– Akkor Edit választotta ezeket? – bukott ki belőlem, de rögtön meg is bántam.
Apámnak nagy volt az ingerküszöbe, nem szólt semmit, helyet foglalt a szemközti széken, és lerakta maga elé a kulcscsomót.
– Minden rendben? – kérdezte.
Utáltam, ha ezt csinálja. Azt éreztette, hogy biztosan velem van a baj, ő az égvilágon mindent jól csinált. Az én dühöm. Az én gondom.
– Persze. Jól vagyok – mosolyogtam.
– Munka?
– Szuper.
– Lakás?
– Rendben.
– Ha pénzre lenne szükséged…
– Apa, ezt már megbeszéltük – forgattam a szemem.
– Tudom. Csakhogy az irogatásból nem lehet rendesen megélni.
– Kérlek, ne kezdjük ezt.

Apám imádta az orrom alá dörgölni, hogy a munkám nem rendes munka. Amikor az egyetem alatt ingyen gyakornokoskodni kezdtem egy újságnál, kitért a hitéből. Egy ügyvédnek hiába magyaráztam a szavak felszabadító erejéről, nem értette.
Azt mondta, hogy elpocsékolom a jó képességeimet hülyeségekre. Győzködött, hogy dolgozzak nála, menjek én is jogi pályára, vegyem át az irodát. Nem volt az a pénz, hogy hallgassak rá.
– Én nem kezdek el semmit! – védekezőleg maga elé tartotta a kezét – Sőt, a lakással támogattalak, hogy spórolhass, ne kelljen albérletbe költöznöd, legyen időd megtalálni a saját hangod. Ezt mondtad, nem? A saját hangod. Viszont telik az idő, és nem látom, hova vezet ez az egész.
– Most kaptam egy érdekes témát. Ha jól megírom, lehet lesz egy saját rovatom – érveltem.
– Anna, az alkotásból nem lehet megélni.
– Anya is alkotott – kontráztam rá.
– Igen, de anyád elismert festőművész volt, saját galériával a belvárosban.
Egyre idegesebb lettem.
– És a halott anyám galériájának az árából van a lakás. Értem én.

Csend.
Apám elfordította a fejét.

– A kicsi a kerti kaput nyitja, a nagy a bejárati ajtót – Elém tolta a nagymarosi ház kulcsait, jelezve, hogy lezártnak tekinti a témát.
– Kösz.
Feldúltan beleharaptam az alsó ajkamba, elvettem a kulcscsomót, és bedobtam a táskámba. Felpattantam, majd azzal a lendülettel sarkon fordultam.
– Mégis sietsz? – szólt utánam.
– Kitalálok magam is! – vágtam be magam mögött az ajtót. 


Hazaérve azt csináltam, amit minden sértett ember. Ahelyett, hogy komolyan elgondolkodom a történteken, alapos önvizsgálatot tartok, netán elmerülök az érzéseim tengerében, inkább elnyúltam a kanapén, a hasamra tettem a laptopot és a netet böngésztem. Biztos, ami biztos, háttérzajnak bekapcsoltam a tévét, hogy véletlenül se halljam a gondolataim.
Viszont az érzéseket nem lehet kicselezni. Ott dübörögnek a szívünk alatt, és minden egyes dobbanással erősebben feszítik a mellkast.
Háromnegyed óra értelmetlen netezés után, amit kiskutyás videók nézésével és a Facebook görgetésével töltöttem, bevillant az interjú.
Megnyitottam az e-mail fiókom, a beérkező üzenetek elején Kinga neve jött velem szembe. Elküldte a családfakutató elérhetőségeit.
Úgy voltam vele, hogy másnap felhívom a pasit, azonban apám rosszalló pillantása nem hagyott nyugodni. Csak azért is megmutatom neki!
Letettem a laptopot a dohányzóasztalra, hogy megkeressem a hátizsákom alján pihenő mobilom.
Kotorászás közben a kezembe ügyébe akadt a kulcscsomó, amit mobillal együtt kihalásztam.
Miközben bepötyögtem a telefonszámot, kétszer elbizonytalanodtam. Este hat óra körül jár az idő, lehet nem fogja felvenni. Jól gondoltam. Hét kicsöngés után csalódottan nyomtam ki a hívást.
– Írók egy e-mailt.
Visszahuppantam a kanapéra, a kulcsot és a telefont a laptop mellé helyeztem, majd a dohányzóasztal felé görnyedve megírtam a levelet.

Kedves Benczés Miklós!

Szabó Anna vagyok, újságíró. Egy interjú kapcsán keresem, amiről korábban a főszerkesztőmmel, Váradi Kingával egyeztetett.
Szeretnénk egy informatív cikket publikálni a családfakutatásról, amennyiben beleegyezik, hogy szakmai tapasztalatait megosztja az olvasókkal.
Ha nincs ellenére, én beszélgetnék önnel, majd készítem el az anyagot.

Hogy látja, a jövő hét első felében sort keríthetnénk egy személyes találkozóra?
Ami az időpontot illeti, rugalmas vagyok.

Várom a visszajelzést!

Üdvözlettel,
Anna

Küldés. Elégedetten hátradőltem.
Fejben már azt terveztem, hogy a hétvégén jobban utánanézek a pasinak, beleásom magam a családfakutatásba, ha ügyes leszek, a többi munkámmal is tudok haladni, mikor a tekintetem megakadt kulcsokon. Teljesen megfeledkeztem a nagymarosi kiruccanásról, amit apám a nyakamba varrt.
Még egy múltba veszett hely, ahol elfog a rossz érzés.
Ugyanis Nagymaros nem jelentett mást számomra, mint fájdalmas emlékeket, amelyeket bezártam egy fiók mélyére, a kulcsot pedig belehajtottam a Dunába. Nyelje el, vigye tőlem minél messzebb. Viszont minden folyó kiszámíthatatlan. Az ember nem láthatja előre, milyen erős a sodrás, mennyire veszedelmesek az örvények.
Előfordul, hogy amit a hullámok közé dobunk, azt kiveti magából a víz.

Katt a következő fejezetért: http://novagyakitakartok.hu/2021/01/09/harmadik-fejezet-elso-resz/

Mit gondolsz?

Egy pillanatra megállni, hangosan nevetni, sírni titokban, elcsendesedni, belekortyolni egy bögre tejeskávéba, megfogni a gyermekünk kezét, örülni annak, ami bennünk és körülöttünk van. Ezekről a pillanatokról írok.