Harmadik fejezet – első rész

1967 decembere, Nagymaros

A házikó kéménye úgy ontotta magából a füstöt, mintha egy manó ülne a barna cserepeken, szájában egy jól megtömött pipával, és derűsen pöfékelne a szürkületbe. Majd az égbolt elsötétült, a füst könnyű teste eltűnt, csupán a szívet facsaró illat lebegett a domb felett.
Odabent, a ház asszonya rátett két fahasábot a kandallóban pislákoló tűzre.
Mikor a hasábok megadták magukat a lángok ölelésének, kiegyenesedett, hal léptekkel a szoba végén álló bölcsőhöz sietett.
A bölcsőben a gyermek békésen aludt; hosszú szempillái, picike cseresznye ajkai láttán a nőt átjárta a boldogság. Kezével megsimogatta a kislány selymes bőrét, aki érezve anyja kezének melegét, elmosolyodott. Orcáján két oldalt apró gödrök jelentek meg.
– Mikor világra jöttél, az angyalok megcsókolták az arcodat – suttogta az asszony.
Egy szívdobbanásnyit még gyönyörködött a gyermekben, majd magára kapta a kabátját, nyaka köré tekerte a sálját, és tűzifáért indult.

A kertet hótakaró borította, a jégkristályok halványan megcsillantak az ablakokon kiszűrődő fényben. Ahogy a hóban lépkedett a kertvégi fáskamra felé, millió gyémánt ropogott az asszony lába alatt. Az esti sötétben halványan rajzolódott ki a kamra alakja; hunyorogva, kezével száraz fadarabok után matatott. Elemelt néhány hasábbal, indult vissza a házba, mikor a fülét megütötte egy ismerős dal.
A plébánia templomból édes karácsonyi orgonaszó áramlott szét a völgyben, a dallam betakarta az alvó vidéket.
Mivel a ház a domboldalba épült, a kertből be lehetett látni a várost, sőt egészen Visegrádig nyújtózhatott a tekintet – világosban még a vár is látszott.
Az asszony előre botorkált, hogy lenézzen a Nagymarosra; szemében visszatükröződött a házak fénye.

Énekelni kezdett.

Mennyből az angyal lejött hozzátok,
pásztorok, pásztorok!
Hogy Betlehembe sietve menvén
lássátok, lássátok.


A dal, mint egy hirtelen jött zápor, átmosta a lelkét, és szemébe könnyeket csalt.
Hogy lehet az ember egyszerre végtelenül magányos és végtelenül boldog? Tűnődött, mire a fahasábok kiestek kezéből, ő pedig lerogyott a puha hóba. 

A könnyeitől a jégkristályok is elolvadtak.

Harmadik fejezet

Szombat délután három órakor világfájdalommal az arcomon szálltam fel a Nagymarosra induló vonatra. A peronon baktatva megfordult a fejemben, hogy hagyom a francba az egészet, de nem akartam ezen is összeveszni apámmal.
– Egy alkalmat kibírok – sóhajtottam, majd átvágtam a Nyugati pályaudvaron hömpölygő tömegen.
A vonatút alatt, ha egyszer kinéztem az ablakon. Nem érdekelt a táj, nem érdekelt semmi, csak minél előbb le akartam tudni az utat. Unottan bedugtam a fülesemet, lehunytam a szemem, és negyvenöt percre kikapcsoltam a világot. Egyedül a vonat zakatolását éreztem a talpam alatt, és a Nap fényét, ahogy a lecsukott szemhéjam sötétjét próbálja világos foltokban eloszlatni.
Talán pár percre el is bóbiskoltam, de a vonat hangos fékezésének hála, visszazökkentem a valóságba. Megérkeztem.
Kapkodva elraktam a fülesem a táskámba, kikászálódtam az ülésről, és kiléptem a napsütésben úszó Nagymaros-Visegrád vasútállomásra.

Pont olyan volt, mint az emlékezetemben. A peronon állva, bal oldalt sárgára festett kockaépület üldögélt, amiről gyerekként leginkább egy krémesre asszociáltam.
Jobb oldalt, a síneken túl, szemet szúrt a Római Katolikus Plébánia nyolcszögletű tornya, mögötte a Kálvária domb buja levéltakarója. Bár a fák zöld lombja eltakarta a szemem elől, tudtam, hogy a dombon ott áll a ház.
Nem akartam egyből odamenni. Nem volt különösebb célom, mentem, amerre a lábam vitt, csakhogy a lábakkal vigyázni kell, nem felejtik el a százszor megtett utat.
Megindultam a belváros felé; végig sétáltam a Gesztenye soron, rá kanyarodtam a Magyar utcára. Csodálkozva vettem észre, hogy nyílt egy új cukrászda, és a szatócsbolt helyén Biobolt van.
Vajon, mi lett a mindig mosolygós szatóccsal, Géza bácsival? Szívem mélyén sejtettem a választ, de még mielőtt magával ragadtak az érzelmek, odaértem a Váci út és Magyar utca sarkára.

Az út túloldalán megpillantottam a Molnár kávézó és galériát. 
Istenem, hány epresfagyit nyomtam magamba és forrócsokit szürcsöltem itt el! Éreztem az eper édes ízét a számban, eszembe jutottak a családi fröccsözések a kávézó teraszán.
Toporogtam a járdaszélen. Be akartam nézni, esetleg inni egy kávét, enni egyet a Teca féle töltött kifliből, de valami visszahúzott. Három autó is elhaladt előttem, mire megelégeltem a saját szerencsétlenségem, nekilódultam.
– Helló! – szólt bizonytalanul a hangom, mikor bekukucskáltam a kávézó nyitott ajtaján, azonban nem találtam az üzlethelyiségben senkit. Beljebb botorkáltam; a homokszínű falakat fekete-fehér képek díszítették, a pácolt szögletes fa asztalokat, lekerekített támlájú székek fogták körül. Az egész helyiséget kellemes kávé illat járta át, a rádióból lassú jazz zene szólt, az eladó pultban szendvicsek és aprósütemények marasztalták a vevőt.
A falhoz simulva a fotókat nézegettem, amikor valaki megszólított.
– Anna Róza?
Meg sem kellett fordulnom, rögtön tudtam ki lehet az. Egy ember szólított így.
Megpördültem. A pult mögött döbbent arccal ott állt gyerekkori barátnőm, Molnár Ági. Vörös göndör haját bohókás kontyba fogva, hófehér hosszú karját a csípőjén pihentetve a szavakat kereste.
– Ági? Szia! – intettem felé.
Érezhetően nem tudta, hogyan viselkedjen, mit mondjon. Végül éles hangján annyit sikerült kinyögnie:
– Azta! Kicseszettül régen láttalak!
Elmosolyodtam. Ági ennyi idő eltelte után sem hazudtolta meg önmagát.
Mindig a szabadszájúságról, nagy temperamentumáról volt híres, aki nem rejtette véka alá a véleményét. Olyan volt, mint az anyukája, Teca. Ha valakit melegebb éghajlatra kellett elküldeni ő vagy az anyja, szemrebbenés nélkül szórták az áldást, de a szívük mindig a helyén volt. Ha látták, hogy valaki le van törve, egy kedves szóval, finom kávéval megajándékozták.
– Nem sűrűn járok erre – zavartan a fülem mögé tűrtem egy tincsem.
Ági lesütötte a szemét, majd kedvesen rám nézett.
– Kávét? – kérdezte széles mosollyal az arcán.

Egy cappuccinóval és egy sajtkrémes-sonkás töltött kiflivel később, Ági kihúzta a mellettem lévő széket, és széles terpeszben elhelyezkedett.
– Ízlett? – kérdezte kíváncsian.
– Anyukád töltött kiflije a legjobb.
– Ezt bóknak veszem, mert én csináltam – büszkén kihúzta magát – Képzeld, átvettem anyáméktól a kávézót.
– Komolyan?
– Aha. Úgy döntöttek, hogy ideje elkezdeni a nyugdíjas éveket. Én meg imádok itt lenni, nem volt kérdés, hogy belevágok.
Csillogott a szeme. Jó volt látni, mennyire boldog.
– A legjobb emberre bízták a helyet. Nemcsak a kifli, de a fotók is szuperek – mutattam a falon lógó képekre.
Mivel a kávézó galériaként is működött, állandó kiállítások kaptak benne helyet. Anyának is rendszeresen láthatóak voltak munkái.
– Apukádnak is tetszett. Ő is itt van?
– Még csak az kéne – forgattam a szemem.
Ági megérezhette, hogy érzékeny dologra tapintott, gyorsan témát váltott.
– Hihetetlen, hogy milyen régen találkoztunk utoljára. Emlékszel mennyit hülyültünk anno? Egyszer elcsórtunk egy üveg gint a raktárból, benyakaltuk a parton. Emlékszel? Úristen! – izgatottan megszorította a karom – Hogy hívták azt a csávót, akivel akkoriban jártam?
– Dani – vágtam rá.
– Az mekkora egy büdös gyökér volt – csóválta a fejét, én pedig nem bírtam ki nevetés nélkül.

Amikor megpillantottam régen látott barátnőmet, azt hittem, ridegen fogad, esetleg elküld a fenébe, amiért nem válaszoltam az üzeneteire és évekre felszívódtam. Erre ő kávéval kínált.
– Figyu, – pattant fel a székről – hétkor zárok. Utána az egyik barátnőm átjön koccintani. Kata, övé a szemközti cukrászda. Van kedved csatlakozni?
– Nem is tudom…nem terveztem, hogy sokáig maradok.
– Évekre eltűnsz, majd hirtelen felbukkansz, és a piát is sajnálod tőlem? – húzta fel gúnyosan az egyik szemöldökét.
– Jól van, jól van. Ott a pont.
– Helyes.

Miután elköszöntem Ágitól, elindultam a házhoz, amihez gyalogosan a legrövidebb út a Kálvária kápolnához felvezető lépcsősoron vitt. A százhatvanhét lépcsőt, amelynek mentén a tizenkét stáció látható, az ezerkilencázhúsz-as években építették az itt élő családok. Kislányként Ágival és környékbeli gyerekekkel azt játszottuk, hogy a lépcsősor valójában egy inka piramis része, aminek a tetején felbecsülhetetlen kincsre lelünk.

– Nem kapok levegőt – fújtattam a lépcsősor felénél. Esküdni mertem rá, hogy gyerekként seperc alatt felszaladtam. Nagyon úgy tűnt, nemhogy fürgébb nem lettem az évek alatt, de komoly gondot okozott egy kisebb túra. Ráadásul a nyári meleg nem mozdult az utcákról, mire felértem, patakokban fojt rólam a víz.
Megtöröltem a homlokom, ki lihegtem magam, és szememmel a zöld kaput kerestem.
A fehér kápolnával szemben, a bokrok takarásában egyszer csak megpillantottam, a színe sokkal élénkebb volt, mint az emlékezetemben. Mikor közelebb mentem, láttam, hogy apám valószínűleg átfestette.
Elő kotortam a táskámból a kulcscsomót, majd remegő kézzel kinyitottam a kaput.

Egy köves út vezetett lefelé a házhoz, ami észrevétlenül belesimult a domboldala, és két oldalán színes vadvirágok nyújtózkodtak az égig. Ahogy sétáltam lefelé az épülethez, az édes virágillat beszökött az orromban. Nem menekülhettem az emlékektől.
A nagymarosi ház a dédszüleim, a Szegőfi házaspár otthona volt, ahol később a nagymamám, Szegőfi Róza felnevelte az édesanyámat.
Lényegében, én is itt nőttem fel. A kert maga volt számomra tündérország a zegzugos bokraival, színpompás virágaival, ahol elrejtőztem az iskolai gondok és főváros zaja elől.
Mondjuk, abban nem vagyok biztos, hogy Róza mama is úgy várt engem, mint én a nála töltött hétvégéket.
Nagyon szeretett, de elég sok fejtörést okoztam neki. Az imádott krókuszait is én nyírtam ki. Szegények, esélyük nem volt ellenem és a rózsaszín biciklim ellen. Ahogy voltam, biciklistől, mindenestül legurultam a dombon, át a ribizlisen, neki egyenesen a tujának, ami alatt ott pihentek a virágok. Bicó, uzsgyi, be a kamrába, én, uzsgyi, be a nagyszobába. Egy hónapig elő sem vettem a biciklit, annyira féltem, hogy kiderül mit tettem. Ráadásul az egész balhét a szomszéd macskák vitték el, akik esküdni mernék, nehezteltek rám a történtek után.
– Szabó Anna Róza, mit tudsz a krókuszokról? – állt a mama a kisszoba ajtajában.
– Semmit.
– Aha. Véletlenül nem te játszottál a kertben tegnap délután?
– Nem – Olyan meggyőző bociszemekkel pislogtam rá, hogy egyből megenyhült az arca.
– Akkor biztosan a macskák voltak.
– Biztosan.
Miután a mama itt hagyott minket, édesanyám ide járt festeni, és a ház egyfajta alkotó műhelyként funkcionált tovább. Anya halálát követően pedig apa tartotta rendben a portát; pár havonta lenyírta a füvet, meglocsolta a virágokat, kitakarított. Eleinte engem is hívott, kért, hogy jöjjek vele, de a legtöbbször elutasítottam. A ház nem volt más számomra, mint boldog emlékek múzeuma. Ha el is jöttem, a kertben gubbasztottam, még a városba sem tettem be a lábam.

– Lássuk – Elfordítottam a kulcsot a bejárati ajtóban, ami nyikorogva kitárult előttem.
Úgy araszoltam beljebb, mintha tényleg felfedező lennék, aki attól fél, hogy a következő pillanatban megnyílik alatta a föld. De a fapadló nem ment sehova, és én veszély nélkül feltérképeztem a helyet.
A ház két szobából állt, belépve az egyben nappali, konyha és étkezőben találtuk magunkat, ahonnan két helyiség nyílt, a fürdőszoba és a kisszoba. Az egész belső tér nem tűnt nagynak, de gerendás tetőszerkezettel, a kisszobában található kandallóval és a Visegrádi várra nyíló ablakaival otthonos volt. Persze, az évek alatt itt-ott át lett alakítva.
A dédszüleim idejében a fürdőszoba helyén kamra volt, a mosdást ülődézsában oldották meg, ezenkívül a konyhai tulipános kredenc is új fényezést kapott, és hozzá illő fa konyhabútor került a házba.
Becsoszogtam a kisszobába.
A kandalló mellett, egy olajosra kopott karosszék búslakodott. Róza mama ebben a karosszékben üldögélve fejtette a keresztrejtvényt, később ebből a székből figyeltem, ahogy anya órákon át fest. Most is előttem van, ahogy finom ujjai között fogja az ecsetet, hosszú kékesfekete haján megcsillan a napfény, és gödröcskés arcával rám nevet.
A művei most is ott álltak egy kupacban falhoz támasztva. Apa fehér ponyvával letakarta a képeket, amitől olyan hatást keltettek, mint egy földön kuporgó kísértet, akit belepett a múlt pora.
Összeszorult a szívem. Hogy szabaduljak az emlékektől, ledobtam a táskám a szoba végi sezlonra, majd nekifogtam a takarításnak.

Másfél óra törölgetés, porszívózás, felmosás, viráglocsolás végeztével, kifeküdtem a kertbe olvasgatni.
Apa még a nyár elején, két almafa közé felszerelt egy függőágyat, ahol zseniálisan lehetett heverészni. Nekem több sem kellett, fáradtan elnyújtóztam a drapp színű pamut anyagon, hogy a telefonomon cikkeket bújjak.
Lehet az erdei levegőnek volt köszönhető, vagy a laza kardió edzésnek – amit a lépcső megmászása és a takarítás jelentett – olvasgatás közben elaludtam. Mikor háromnegyed egy órával később felébredtem, a Nap narancssárga festéket öntött az égboltra, és dunai szél finoman mozgatta az almafák levelét.
Be kellett látnom, hogy évek óta nem aludtam ilyen jót. Ásítottam egy nagyot, majd rálestem a mobilom kijelzőjére. Fél hét múlt három perccel.

Katt a harmadik fejezet folytatásáért: http://novagyakitakartok.hu/2021/01/09/harmadik-fejezet-masodik-resz/

Mit gondolsz?

Egy pillanatra megállni, hangosan nevetni, sírni titokban, elcsendesedni, belekortyolni egy bögre tejeskávéba, megfogni a gyermekünk kezét, örülni annak, ami bennünk és körülöttünk van. Ezekről a pillanatokról írok.