Harmadik fejezet – második rész

– Hát itt vagy! Azt hittem már leléptél – köszöntött Ági, mikor kipirosodott arccal beléptem a kávézóba.
– Szia! – lihegtem.
A lépcsősor újbóli megtétele teljesen kikészített. Végig azon dühöngtem, hogy a francért nem fejeztem be a jogsit évekkel ezelőtt. Sőt, az is felötlött bennem, hogy egyből az állomásra megyek, és házáig meg sem állok, de a lelkiismeretem közbeszólt.
– Jól vagy? – ráncolta vöröses szemöldökét.
– Hogyne, csak kifújom magam.
– Tudom én mi kell neked!
Lerogytam az egyik székre, mire ő eltűnt a pult mögött.
– Tádám! – Egy üveget és két feles poharat tartott a magasba – Málna pálinka. Tavalyi szüret. Meglátod, bedobsz egyet, rögtön jobban leszel.
Oda szökkent mellém, mindjárt töltött egy kupicával.
Émelyegve néztem farkasszemet a pálinkával, amikor valaki belépett az üzletbe.
– Hahó! – Mosolygós arcú lány jelent meg a kávézó ajtajában. Állig érő fekete haja szelíden körbefogta a kerek pirospozsgás arcát, a bőre pedig irigylésre méltóan simának tűnt. Első ránézésre Hófehérke jutott róla eszembe.
– Kata! Szia! – ragyogott fel Ági arca – Pont jókor, töltök neked is!
Ági elviharzott még egy pohárért, én meg felpattantam, hogy bemutatkozzak.

– Anna, milyen szép név! – nyújtotta a kezét Kata.
– Anna Róza – helyesbített Ági a pult mögül, miközben a harmadik poharat is tele töltötte – A nagymamája után kapta.
– Így még szebb! – csillant fel Kata szeme – Pont fantázianeveken agyalok a süteményekhez, ha nem bánod, felírnám.
– Rendben – mosolyogtam, mire ő megölelt.
– Jaj, de jó! Köszönöm!
Mindössze pár perce ismertük egymást, Katából olyan jóság sugárzott, amitől egyáltalán nem hatott furcsán az ölelése. Olybá tűnik, hogy vannak emberek, akiket rögtön a szívünkbe zárunk, mert a belőlük áramló tiszta fény megnyugvást hoz a léleknek. 
– Fenékig! Jön következő kör – törte meg Ági az idilli pillanatot. Kezünkbe nyomta a poharat.
– Hűha! Nekem egy is elég lesz. A nyolcas vonatot el kell érnem – tiltakoztam.
– Hogyne, hogyne – tetetett komoly arcot gyerekkori barátnőm, majd meghúzta a felest.

Magam is meglepődtem, mennyire feloldódtam a lányok társaságában, az idő egyszerűen elrepült. Az egyik percben még fancsali képet vágtam a pálinka ízétől, a következő pillanatban a hasamat fogva röhögtem Ágin, ahogy a volt pasiját utánozza.
– És én majdnem igent mondtam neki! – visított.
– Most miért mondod ezt? Azért szép, hogy megkérte a kezed – törölgette a könnyeit Kata, de a nevetést ő sem bírta abbahagyni.
– Jó, téged most kértek meg. Kedvesem, rózsaszínben látod a virágot – mutatott a cukrász ujján csillogó rózsaarany gyűrűre.
– Anna, neked van valakid? – vetett rám ábrándos pillantásokat Kata.
– Baszki! Neked nem elmaradt az esküvőd? – csapott a homlokára Ági, majd a döbbent arcomat látva hozzátette – Mármint, apukád mondta…izé…ne haragudj, kicsit sokat ittam…tökre nem tartozik ránk.
Ha már kibújt a szellem a palackból – és a pálinkás üveg fele is hiányzott – elérkezettnek láttam az időt, hogy megosszam velük a történetet, remélve, hogy holnapra úgyis elfelejtik, ha már nekem úgysem sikerült.
Elmeséltem, hogy a volt vőlegényemet az első munkahelyemen ismertem meg. Húszéves fejjel oda és vissza voltam, amiért egy idősebb és tapasztaltabb újságíró a szárnyai alá vett. Ez volt Dávid, akivel anya halála után villámgyorsan összeköltöztem. Végül  négy év együttélés követően, megkérte a kezem, én pedig igent mondtam. Pechemre Dávid elég sajátosan értelmezte a jegyesség fogalmát. Fél évvel az esküvő előtt kiderült, hogy hónapok óta tartó viszonya van. A legrosszabb, hogy a baráti társaságunk, akik a közös volt kollégákból álltak, mind tudtak a frigyről, engem kivéve.
– Ilyen nincs. Hogy derült ki végül? – kérdezte Kata elnyúlt ábrázattal.
– Elmondta.
– Micsoda?
– Elmondta, hogy megismert valakit és szerelmes belé.
– Na basszameg! – szaladt ki Ági száján – Erre te?
– Elköltöztem, megszakítottam vele és mindenki mással a kapcsolatot. Azóta is egyedül élek, itt a vége, fuss el véle.
A lányok szótlanul meredtek maguk elé.
– Semmi gond – törtem meg a csendet, miközben a kávézó órájára pillantottam. Ekkor villámcsapásszerűen hasított belém, nemhogy a nyolc órás vonatot nem értem el, de az éjfél előtti vonatot is lekéstem.
– A vonatom! – ugrottam fel – Elment!
– Kislány, ez a vonat tényleg elment – csóválta a fejét Ági.
– Nem úgy értem! Hogyan jutok vissza Pestre?
Kata felkuncogott.
– Miért nem alszol itt? Ági említette, hogy a Kálvária dombon van egy házatok. Szólok a páromnak, hazaviszünk kocsival.
Ledermedtem. A tudat, hogy egyedül kell a házban aludnom, azonnal kijózanított.
– Figyu, ha ezen múlik, adok pizsit – nevetett Ági.
Akármennyire vissza akartam jutni Pestre, nem volt más választásom. Megköszöntem Katának a felajánlást, Ágit biztosítottam róla, hogy valószínűleg találok a házban egy tiszta pólót, aztán elkezdtem megbarátkozni a kisszoba gondolatával.

Fél órával később már a sezlonon feküdtem, és az egész szoba forgott körülöttem. Fogalmam sem volt, hány pálinkát ihattam, de egy dologban biztos voltam, iszonyatosan fájt tőle a fejem. Nyöszörögve az ágy végébe hajított telefonomért nyúltam, amikor észrevettem egy beérkező e-mailt. A kijelző fényében, a szememet összehúzva megnyitottam az üzenetet.

Kedves Anna,
Nagyon örülök a megkeresésnek, természetesen vállalom az interjút.
Amennyiben nem túl korai az időpont, jövő hétfőn sort keríthetnénk a beszélgetésre. Mit szólna a délelőtt 10.00 órához? Örömmel látom az irodámban:
1111. Budapest Bartók Béla út 34. 2.em.


Várom a visszajelzését!
Köszönettel,
Miklós

Mire az utolsó sor végére értem, elnyomott az álom.

Katt a következő fejezetért: http://novagyakitakartok.hu/2021/01/15/negyedik-fejezet/

Mit gondolsz?

Egy pillanatra megállni, hangosan nevetni, sírni titokban, elcsendesedni, belekortyolni egy bögre tejeskávéba, megfogni a gyermekünk kezét, örülni annak, ami bennünk és körülöttünk van. Ezekről a pillanatokról írok.