Negyedik fejezet

1944. XII. 13.
Diósjenő

Kedves Sz!

Remélem, a legjobb egészségben találnak soraim, amit én nem mondhatok el magamról.
Az állapotom egyre romlik, nem tudom, mikor láthatom a gyerekeket viszont.

Kérem, óvják őket, vigyázzák a léptüket!

Reméljük, hogy hamarosan eljön a várva várt tavasz, és akkor majd minden rendben lesz.
Isten önnel a viszontlátás reményében, sokszor csókolom

Angyalka


Hajnalban arra ébredtem, hogy rettenetesen fázom. Félálomban felültem a sezlonon, és álmos szemekkel takaró után kutattam a félhomályban.
Megpillantottam az ágy végébe tolt kelengyés ládát, ahova apa a ruhákat pakolta.
A ládához siettem, letérdeltem elé, kinyitottam a fedelét, majd puha anyag után kutattam. Anya régi festős ingei, törölközők, színes kendők kerültek kezemügyébe, amelyeket kipakoltam a földre.
– Megfagyok – vacogtam, de a következő pillanatban megláttam egy kockás pokrócot.
Villámsebesen kiemeltem, magamra terítettem a puha anyagot. Készültem visszacsukni a láda fedelét, amikor megakadt a szemem az aljzaton lapuló megsárgult papíron.
Kivettem. Sem feladó, sem címzett nem volt. A sorai pedig jelentés nélkül csengtek a reggeli némaságban.
Ki az az Angyalka? Sz, mint Szegőfi? Egyszerűen nem állt össze a kép.
Ahogy forgattam a levelet a kezemben, hirtelen beugrott a családfakutató válasza.
Holnapra kérte az interjút!
Tudtam, ha meg akarom tartani az állásomat, idejében fel kell készülnöm a másnapra. Visszahelyeztem a levelet a láda aljára, bepakoltam a kiszedett holmikat, és kislattyogtam a konyhába.

Pár perc elteltével, miután összeraktam Róza mama ezeréves kotyogósát és megtaláltam apa kedvenc kávéőrleményét, álmosan ültem a konyhaasztalnál kezemben a gőzölgő feketével. A fejem még mindig zsongott az este történtektől, mégis volt valami elmondhatatlanul békés a reggelben.
Ahogyan a fények szelíden megsimították a ház fáradt falait, az érintésüktől az én szívembe is béke költözött, mintha néhány perc erejéig csak a jóság uralkodott volna a világban.
Mikor az utolsó csepp kávé is eltűnt a csészém aljáról, a hazainduláson járt az agyam.
Bár korainak tűnt a másnapi interjú, nem akartam sokat variálni. Visszapötyögtem a családfakutatónak, hogy a részemről szuper, akkor nála találkozunk, aztán feltettem a telefonom töltőre, letusoltam, magamra kaptam egy tiszta inget a ládából és a tegnapi felsőmet belegyömöszöltem a táskámba.
Éppen azon tűnődtem, kellene valami reggelit szereznem, amikor megcsörrent a telefonom. Apám hívott.
– Szia, mondjad – köszöntem nem túl érzelmesen. A korábbi találkozónk óta nem beszéltünk, nem tudtam, hányadán állunk egymással.
– Szia! Csak azért hívlak, hogy megkérdezzem voltál-e Nagymaroson? – Kis szünet után hozzátette – És, hogy minden rendben van-e?
– Igen, még itt vagyok.
– Még?
– Tegnap jöttem – mondtam unottan, amire apám csenddel válaszolt.
Azt hiszem, kellett neki néhány másodperc, hogy feldolgozza a hallotakat.
– Ott aludtál? 
– Aha. Tényleg, van itt valami kaja? Eléggé éhes vagyok.
– Nin-nincs…biztos minden rendben?
– Persze, de rohanok, mert lassan megy a vonatom. Még jegyet is kell vennem. Majd visszahívlak!
– Jól van, akkor később beszélünk – köszönt el bizonytalan hangon.

Mialatt kulcsra zártam a ház ajtaját, az járt a fejemben, hogy ezzel ismét magam mögött hagyom a múltat. Aprócska kitérő volt, egy állomás, viszont nekem a jövőre kell koncentrálnom.
Határozott léptekkel elindultam a kertkapu felé, fejben az interjúra fókuszáltam, amikor a levegő, mint a lányok könnyű szoknyája, meglebbent a kék ég alatt.
ősz illatát hozta a dunai szél; régi mesék, elkopott emlékek egyvelegét, amit a rőzsék füstje elrejt előlünk. Mintha azt súgná a fülünkbe: Maradj még.
Akármennyire jó volt a lányokkal beszélgetni, egy kis időre elfelejteni a hiányt, ami megállás nélkül a szívem alatt lüktetett, úgy éreztem, nincsen maradásom. Hiába szép emlékek fűztek a helyhez, van, hogy a ködbe veszett jóra sokkal fájdalmasabb visszaemlékezni. Hisz tudod, soha többé nem élheted át újra. 
Bezártam a kaput. Elraktam a kulcscsomót.


A vonatút eseménytelenül telt, azt leszámítva, hogy a gondolataim nem hagytak nyugodni, egyre hangosabban zakatoltak a fejemben. Hiába próbáltam zenét hallgatni, aludni egyet – ami bőven rám fért – esélytelen volt.
Figyelemelterelés képpen az ablakon át kémleltem a sárguló levelű fákat. Úgy tűnt, hogy az ősz az éjszaka leple alatt lopózott a földre, megváltoztatva a vidék arcát.
Bennem is valami megváltozott, persze, ezt nem voltam hajlandó beismerni.
Az emlékek, mint a váltakozó színű táj a vonat ablakában, hirtelen bevillantak, majd tovatűntek a távolban.
Anya arca járt minduntalan a fejemben, ahogy mosolyog, ahogy magához ölel, ahogyan azt suttogja minden rendben lesz. Még a halál árnyékában is tudott mosolyogni, mikor a rák belülről pusztította, akkor is mosolygott.
– Az életem egy csoda volt – mondta alig hallhatóan.
Tényleg egy csoda volt. Megfestett mindent és mindenkit, amit látott, érzett, halott, amit szavakkal képtelen volt elmondani. A festészet volt az ő nyelve. Ha valami bántotta, ha boldog volt, az ecset beszélt helyette.
Sokszor tűnt távolinak, aki nem mondja ki, amit igazán gondol. Amikor meg akartam őt érteni, ahelyett hogy kérdeztem tőle, a készülő műveit tanulmányoztam. Mert minden szín, görbe vagy egyenes vonal jelentéseket hordozott. Ez nem puszta művészet volt. Ő így lélegzett.
– Anya…
A táj elhomályosult előttem, és a könnyeim sötét nyomot hagytak a farmerom szálai között.

Hazaérve a komor lakás fogadott. A Nap eltűnt az égről, csak a szürke felhőkön áthatoló fény hozott némi világosságot a falak közé.
Bevonszoltam magam a hálószobába, a lábaimat ólom súlyúnak éreztem. A másnaposságra és a fáradtságra fogtam, de ez jóval több volt annál.
Ernyedt testel végig feküdtem az ágyamon, hátha a bolyhos párnák között vigaszra lelek. Viszont a matrac nyomta a hátam, és a hasam egyre nagyobbakat kordult. Vacsorára is alig ettem valamit, – a pálinka mellé rágcsált chips közel sem nevezhető rendes étkezésnek – a reggelit pedig egy az egyben kihagytam.
Hogy folytassam az egészséges életmódot és hasznosítsam magam, rendeltem egy pizzát, készítettem egy fekete teát, ezt követően elkezdtem felkészülni az interjúra.
Összeírtam a fontosabb kérdéseim, amelyek mentén alakíthatom a beszélgetés menetét, de be kell valljam, egyáltalán nem jöttem izgalomba az interjú lehetőségétől. Biztos voltam benne, hogy unatkozó, a múlton merengő idős emberek foglalkoznak ezzel a témakörrel. Nem értettem, mi jó van abban, hogy ismeretlenek családi múltjába vajkál valaki. Nyilván érdekes lehet, ha megtudod valamelyik ősödről, mit csinált, hol élt, netán kiderül róla, hogy híres személy, viszont ezzel foglalkozni nap mint nap. Nem értettem, kinek van erre ideje és energiája.


Benczés Miklósnak volt.
Amikor másnap reggel az irodája felé tartottam, ami egy impozáns budai városrészen feküdt, minden megfordult a fejemben az elkövetkező beszélgetésről; unalmas lesz, nem lesz jó interjúalany, esetleg kifogyok a kérdésekből. Viszont annak az eshetősége, hogy lélegzetvisszafojtva hallgatom, nem merült fel bennem.

Lepattantam a villamosról, mire a langyos szeptemberi szellő belekapott a hajamba. Már nem volt az a tikkasztó meleg az utcákon, mint néhány napja. A reggelek hűvösebbek voltak; elkélt egy farmerdzseki a fehér blúzom fölé, a szandálomat pedig bézs színű mokaszinre cseréltem.
A villamosmegállóból megláttam a fehér épület boltíves tetejét, ahogyan büszkén előbukkan a fák zöld lombja közül.
Átszaladtam az úton, befordultam jobbra, ahonnan pár lépést kellett sétálnom az épület bejáratához.
A kapuban ácsorogva a családfakutató nevét kerestem a kaputelfonon.
– Meg is van – Benyomtam a huszonhármas számot, mire halk búgásba fogott a készülék.
– Tessék? – szólt bele egy férfi hang a telefonba.
– Jó napot! Szabó Anna vagyok. Tíz órára jöttem Benczés Miklóshoz egy interjú kapcsán – hadartam.
– Hogyne, engedem. A második emelet lesz.
Az ajtó hangos sípolás közepette kinyílt, és én beléptem a hűvös gangra.

Amíg felfelé caplattam a lépcsőn, beugrott, mennyire fiatalnak tűnt a családfakutató hangja.
A weboldalán főként a szolgáltatásokról találtam információkat, családállítási csomagok; származás eredet meghatározás, ősfa állítás, rokonság kutatás és hasonlók, képek vagy egyéb személyes információ nem voltak fellelhetők róla. Így az én fejemben végig egy idős bácsi szerepelt, aki naphosszat könyveket búj egy sötét szobában gubasztva.
Talán ezért ért meglepetésként, mikor a második emeleti folyosóra felérve, megláttam őt az ajtóban.
Egy világoskék V nyakú pólót, sötétkék farmert és barna bakancsot viselt, csuklóján bőr karkötő díszelgett. Sötétszőke, hullámos haja lazán keretezte borostás arcát, lágyságot kölcsönözve markáns arcélének.
– Anna, ugye? Erre jöjjön, kérem!
Miklós nemhogy öreg nem volt, hanem az Olümposzról szalajtották, – de minimum róla mintázták a Dávid szobrot.
– He-helló! – hebegtem.
Látva az áramszünetet nálam, lassan odasétált hozzám.
– Benczés Miklós, nagyon örülök, hogy megismerhetem – nyújtotta a kezét.
Viszonoztam a kézfogást, és valamivel határozottabban bemutatkoztam.
– Szabó Anna, én örülök, hogy fogad. Nem bánja, ha tegeződünk?
– Dehogy. Ugyanakkor bent valamivel kényelmesebb – mosolygott, és a nyitott lakásajtó felé vetett egy pillantást. 

Ahogyan Miklós nem volt idős bácsi, az irodája sem egy sötét lyukra emlékeztetett. A napfényes másfél szobás lakás minden szeglete magában hordozta a történelem egy részét.
– Ez itt, amolyan kutató helyiség féle – vezetett a nagyobbik szobába, aminek a közepén egy kerek rózsafa asztal állt, modern fehér lábakon.
Az asztal tetején egy dekor izzós lámpa és néhány nyitott könyv feküdt, az asztalt patkó formájú sötétkék fotelek fogták körbe, a falak mentén könyvespolcok sorakoztak, amelyeken
keretezett fekete-fehér képek, műtárgyak; régi pisztolyok, érmek és kitüntetések is helyet kaptak.
– Ez pedig a dolgozószoba – lépett Miklós a kisebbik helyiség felé.
A szoba falain térképek feszültek, az ablak előtt állt az íróasztal, mögötte egy világosbarna karfás irodai szék. A sarokban egy bőrönd dizájnos lemezjátszó kalauzolt az 50-es évekbe.
– Általában itt fogadom az ügyfeleket. Ó, és a bejárat mellet találod a mosdót! Ja, és van konyha, ha esetleg kérnél egy pohár vizet vagy kávét.
– Köszönöm… Azt hiszem, így jól leszek – keresgéltem az állam.

Az interjút a nagyobbik helyiségben vettük fel, a kerek asztal mellet üldögélve.
Ahogy helyet foglaltam a kék fotelban, nem bírtam betelni a látvánnyal, egyszerre volt jelen a régi és az új, ezzel különös atmoszférát teremtve.
– Te rendezted be? – forgolódtam – Nagyon jól néz ki.
– Nem így képzelted, ugye? – derült fel az arca.
– Valamivel…
– Unalmasabbnak? – vigyorgott.
Lesütöttem a szemem. Éreztem, hogy elönt a forróság.
Megköszörültem a torkom, majd felpillantottam.
– Kezdhetjük?
Miklós bólintott, én pedig kiszedtem a telefonomat a táskámból, hogy elindítsam rajta a hangfelvételt.
– Szóval, hogyan kezdesz neki a kutatásnak? – csaptam a közepébe.
– Az sosem árt, ha az ügyfél elegendő mennyiségű információval érkezik, pontos születési név, hely, dátum. Lényegében a legfontosabb forrás az anyakönyv. Magyarországon a török hódoltság után kezdték el vezetni a legtöbb anyakönyvet, így az 1700-as évekig is vissza repülhetünk.
– Mi a helyzet, ha ezek hiányoznak?
– Hát – vakarta szőke fürtjeit – Úgy valamivel nehezebb a dolog. Ideális esetben egyből a levéltárban kezdhetem a munkát. A másik opció, nos, a terepmunka.
– Terepmunka? – csodálkoztam.
– Temető járás, temetői nyilvántartások átnézése, utolsó ismert lakóhely alapján szomszédok felkutatása. Ez sokkal időigényesebb, de izgalmasabb folyamat.
– Az izgalmas része fogott meg, amikor elkezdtél ezzel foglalkozni? Valljuk be, nem egy megszokott szakma.
– Ez nem csupán egy szakma számomra, hanem szenvedély is. Apám is családfakutató volt. Imádtam körülötte legyeskedni, az elején csak a régi tárgyak érdekeltek, amiket hazahozott, később a történetek hatása alá kerültem.
– Miféle történetek? – ráncoltam a homlokom, mire széles mosolyra húzta a száját.
– Természetesen apám nem adta ki az ügyfeleit a titoktartás miatt, de név nélkül mesélt ezt-azt. Családi átkok megtörése, gyilkosságok felgöngyölítése, ilyesmik. Ezt gyerek fejjel iszonyatosan izgalmasnak találtam.
– Tehát soha nem vonzott más szakma?
A kérdésem hallatán összefonta a két karját maga előtt, és az arcomat fürkészte. A másodperc töredéke alatt zavarba jöttem a sötétkék szempártól.
– Valami rosszat kérdeztem? – pislogtam.
– Dehogy! Csak… – kis szünetet tartott – Van ismerősöd, akinek a munkája egyben a hobbija? Ha nem csinálhatja, nem kap levegőt?
– Igen…ismertem valakit – mondtam, szinte suttogva.
– Számomra ezt jelenti a családfakutatás. Nem bírnék mást csinálni. Imádom a múlt végtelen útvesztőit, a nyomozás részét, amikor a kirakós darabjait keresem, és egyszer csak összeáll a kép. Ilyenkor a jövő is tisztábban látszik.

Miklós szenvedélyes megnyilvánulása azonnal magával ragadott. Ahogy beszélt, az izmai megfeszültek, sötétkék szeme tisztán csillogott. A benne lángoló elhivatottság egyvalakire emlékeztetett.
– Mit értesz az alatt, hogy a jövő is tisztábban látszik? – kérdeztem.
Mielőtt válaszolt, beszívta az alsó ajkát, tekintete a szoba végébe vándorolt. Végül közelebb hajolt hozzám, mintha bizalmas dolgot szeretne velem megosztani. Ekkor megéreztem a parfümje gyömbéres aromáját.
– Tudod, ismerni a jelent az egy dolog. Viszont a múltad megismerésével, a saját történelmed tárul fel előtted. Sokan állampolgársági kérelem vagy örökség ügyében keresnek fel, aztán a kutatás egy szakaszán egészen másra lelnek.
– Mire?
– Önmagukra.

Mereven bámultam magam elé. Szólni akartam, mondani valamit, de egy árva hang sem jött ki a torkomon. Újra éreztem a nyomást a mellkasomon, a súlyokat, amiket túl régóta cipeltem.
– Néhány emlék kizárólag arra jó, hogy örökre elfelejtsük – szakadt ki belőlem a gondolat.
Miklós hallva a hirtelen kifakadásom, eltávolodott tőlem, hátradőlt a fotelban.
Fogadni mertem rá, hogy hülyének néz, vagy nyomban elküld, amiért nem vagyok elég objektív egy újságíróhoz képest. De nem ez történt. Nyugodt hangon így szólt:

– Anna, nem számít merre jársz, hány éves vagy, kit szeretsz, ki bántott, minden emlék benned él tovább. Akárhova mész, magadban hordozod a történelem lenyomatát. Ez a fantasztikus benne. A múlt olyan, mint a fény, ami elkísér az úton. 

Ahogy ezt kimondta, mélyen a szemembe nézett. Tekintete, mint a kéklő Duna békés felszíne, emlékeket mosott össze bennem.

Katt a következő fejezetért: http://novagyakitakartok.hu/2021/01/22/otodik-fejezet/

Mit gondolsz?

Egy pillanatra megállni, hangosan nevetni, sírni titokban, elcsendesedni, belekortyolni egy bögre tejeskávéba, megfogni a gyermekünk kezét, örülni annak, ami bennünk és körülöttünk van. Ezekről a pillanatokról írok.