Ötödik fejezet

Két dologra jöttem rá az interjú kapcsán. Az egyik, hogy léteznek szemtelenül jóképű harmincas családfakutatók, akik lebilincselő dolgokat tudnak mondani. A másik, hogy vannak beszélgetések, amelyek tovább folytatódnak az emberben. Olyan ez, mint életünkben először megpillantani egy havas hegycsúcsot, amelynek a látképe örökre az emlékezetünkbe vésődik.
A Miklóssal folytatott beszélgetés tagadhatatlanul nyomot hagyott bennem. Egy ponton túl alig bírtam megemberelni magam és további kérdéseket feltenni. A jelenlétében képtelen voltam gondolkodni, végig azt éreztem, hogy belém lát. Így az utolsó választ követően, olyan gyorsan tűntem el az irodájából, amilyen gyorsan csak tudtam.
Az elköszönésnél akart még valamit kérdezni, mire én a lépcsőházból visszakiabáltam, hogy a héten elküldöm neki az anyagot, nézze át, ha valami szemet szúr, szóljon. Aztán már ott sem voltam.

Két napra eltűntem a világ szeme elől. Dolgoztam, belekezdtem egy Gabriel García Márquez könyvbe, felhívtam Kingát, hogy megvolt az interjú és ne aggódjon, mindjárt kész, ami nem volt igaz, mert véletlenül sem akartam hozzányúlni a nyersanyaghoz. Visszahallgatni a beszélgetést? Inkább a Száz év magány, mint szembesülni önmagammal.
Természetesen apámat sem hívtam vissza, holott az előző héten megígértem neki. Éreztem, hogy ennek később megiszom a levét. Úgyis lett. Csütörtök délelőtt egy jól ismert arc villogott a telefonom képernyőjén.
– Szia Apa! Hogy vagy?
– Nem hívtál vissza.
Apa szeretett rögtön a tárgyra térni.
– Igen, ne haragudj…volt ez az interjú, aztán most azon dolgozom…
– Hogy ment?
– Az interjú? Hát, egész jól. Öm, egyébként a házat kitakarítottam, a héten valamikor visszaadom a kulcsot.
– Mit szólsz a vasárnaphoz? Együtt vacsorázhatnánk, közben mesélhetnél erről a családfakutatós dologról.
Egy pillanatra elbizonytalanodtam, hogy valóban az apámmal beszélek-e, aki sosem mutatott túlzott érdeklődést a cikkeim iránt. Mire fel ez a hirtelen kíváncsiság?
– Anna, hallottad?
– Ja, igen! A részemről oké. Mondjuk hat óra?
– Legyen hét. Ne késs.
Mielőtt bármit mondhattam, lerakta.

Lehet a vele folytatott bizarr társalgás, vagy Kinga haragjától való félelem vezetett odáig, hogy végre megírjam az anyagot, mindenesetre nekiveselkedtem.
Így visszatekintve nem önmagam visszahallgatása ejtett zavarba, hanem Miklós gondolatai a múlt megismerésének fontosságáról.
A mi családunkban nem illet a fájdalmas a dolgokról beszélni.
Bár régebben rengeteget nevettünk, éjszakába nyúlóan beszélgettünk, mindig volt egy pont, aminél nem mentünk tovább. Ezt a leginkább anyánál éreztem.
Amikor gyerekként a nagyszüleimről érdeklődtem, apa elmondta, hogy az ő szülei már nem élnek, de anya nem beszélt. Annyit tudtam meg, hogy Róza mama nevelte fel nagy szeretetben, többet nem volt hajlandó velem megosztani.
– Mindig a jóra koncentrálj Anna. Felejtsd el a rosszat – mondogatta.
Valószínűleg féltett, meg akart óvni a fájdalomtól, ezért nem nyílt meg.
Különös, hogy pont ő okozta a legnagyobb fájdalmat.

– Kész – ásítottam a laptop felett. Két óra intenzív gépelés után, végre befejeztem az interjút.
Utoljára átfutottam a sorokat, kijavítottam az elütéseket, végül átküldtem a családfakutatónak jóváhagyásra. Plusz megadtam a telefonszámomat, arra az esetre, ha szóban szeretne egyeztetni. Csupán formalitásból. Amennyire szerencsétlenül viselkedtem a jelenlétében, nem láttam rá sok esélyt, hogy az utóbbi bekövetkezik. Égett a fejem, amiért képtelen voltam felnőtt módjára kezelni a helyzetet.

Egész jól elmerültem az önostorozás mocsarában, amikor egy kajarendeléssel és egy sorozatrésszel később, megcsörrent a telefonom.
A szám ismeretlen volt.
– Halló, tessék, Szabó Anna – nyeltem le az utolsó falat mexikói kaját.
– Anna, itt Miklós. Nem zavarlak?
Amint meghallottam a hangját, kirobbantam a tévé elől, és fel-alá kezdtem járkálni a lakásban.
– Nem zavarsz! Valami gond van az anyaggal?
– Az nagyon tetszik. Mindent rendben találtam.
Futókat megszégyenítő módon róttam a köröket a nappali, a konyha és a hálószoba között, várva, mi lehet a hívás oka.
– Csak azért kereslek, hogy lenne-e kedved esetleg újból találkozni? Beülhetnénk valahova. Ismerek egy kávézót az irodámhoz közel. Persze, mehetünk máshova…
A kérdések hallatán lefagytam valahol a nappali és a konyha között félúton. A gyomromba különös izgulás költözött, amit utoljára iskolás koromban éreztem.
– Mármint, ha lenne kedved – folytatta, ezzel is kitöltve a már-már kínos csendemet.
– Én nem is tudom…Miért hívsz el?
Miklós, akit újból lenyűgözhettem a válaszommal, felnevetett.
– Mert tetszik, hogy olyat felelsz, amire nem számítok.
Önkéntelenül elmosolyodtam.
Talán a hangjának a melegsége, vagy a kék szemének emléke volt rám hatással, amitől egyszeriben felolvadtam.
– Rendben. Találkozzunk.
– Remek! Szombaton ráérsz? Mondjuk, este nyolc? – élénkült fel a hangja.
– Legyen.

Tíz perccel később, kétségbeesve bámultam magam elé a konyhapultot támasztva. A mexikóit rég eltüntettem, mégis az egész testemben lángoltam.
Miért egyeztem bele? Bunkóság lenne lemondani? Úristen, mi van, ha Kinga fülébe jut? Mi lesz, ha apám megtudja? Na, neki akartam a legkevésbé magyarázkodni, éppen eleget hallgattam a Dávid miatt panaszkodni.
Ő megmondta, hogy ez lesz. Túl korán költöztünk össze. Negyven év alatt nem szabad házasodni. Az egyik napon szerelmesek vagyunk, a következő napon kipereljük a másikból a levegőt is. A házasság nem életbiztosítás.
Ilyen és ehhez hasonló vigasztaló sorokat intézett hozzám, amikor megtudta, hogy lefújjuk az esküvőt.
Nem tudom, hogy valóban csalódott bennem, vagy csak a saját fájdalmát akarta mindezzel enyhíteni. Akárhogyan igyekezett leplezni, a házasság rossz oldalát lefesteni, sosem szűnt meg anyát szeretni.
Hiszen apára sok mindent lehet mondani; szigorú, mogorva, túlságosan őszinte, de mindemellett létezett egy gondoskodó oldala. Ez a része főzött mennyei olasz polpettét az egész családnak, ez a része vigyázott anyára a kórházban, olvasott neki az éjjeli lámpa fényénél, ez a része vigasztalt, mikor sírva mentem haza az iskolából, ez a része vitte Róza mamát az orvoshoz, törődött a nagymarosi házzal.
Apám egy magára maradt Rómeó volt, kinek szívén nem fogott a méreg.
Én pedig nem akartam újra magamra maradni. Rettegtem az érzéstől, hogy megint eltűnik mellőlem valaki, ezért könnyebbnek tűnt saját magam láthatatlanná válni. Azt hittem, ha egyedül maradok, előbb vagy utóbb ráébredek valami fontosra. Megérzem valaminek vagy valakinek a jelenlétét, de nem ez történt. Olyannyira magamba zártam a külső hangokat, hogy lassan a részemmé váltak. Nem tudtam, hol kezdődöm én, hol végződik a világ zaja.

A tekintettem a fehér metró csempére tapadt, majd lehunytam a szemem, és ellöktem magamat a pulttól.
Berohantam a nappaliba, feltéptem a laptop tetejét, elküldtem Kingának az interjút, végezetül megfogtam a dohányzóasztalon fekvő Száz év magányt, és egy határozott mozdulattal felraktam a polcra.


Mire elérkezett a szombat este, bizonytalanul billegtem az előszobai tükör előtt.
Nem akartam túlzásba esni, ezért egy egyszerű fekete felsőbe és farmerba bújtam. A hátizsákomat egy púderrózsaszín kistáskára cseréltem, magamra kaptam a vajszínű ballonkabátom, és felhúztam a fekete bokacsizmámat, ami nyilván azon a rövid útszakaszon törte fel a lábam, amíg a kávézó felé sétáltam az úton.
A szenvedésemet valamivel enyhítette a hűvös őszi este. A levegőnek teasütemény, szappan és tűzhely illata volt, mintha a világ összes nagymamája egyszerre nyitotta volna ki a kiskonyha ablakát, hogy beengedje a friss levegőt a lakásba. A fények egyre puhábban hulltak a betonra; a lemenő nap megvilágította az elhaladó villamosok testét, amelyek magukba zárták a világosságot, úgy robogtak bele az estébe.
Eljátszottam a gondolattal, hogy felpattanok egy hazafelé tartó járatra, és a nappal együtt eltűnők az épületek fürkésző szeme elől. Mégsem tettem.
Zsibbasztó izgalommal a gyomromban lassítottam le a kávézó előtt, aminek kék-fehér csíkos napernyője alatt jókedvűen üldögéltek a vendégek.
Valaki rozéfröccsel nosztalgiázott a nyári napok emlékéről, mások előtt testes vörösborok és habos sörök pihentek, de előkerültek a gőzölgő teák és a meleg pokrócok is.
Lenyomtam a bejárat kilincsét. Halk csilingelés kíséretében kinyitottam az ajtót. 


Azonnal megcsapott a pörkölt kávé és az ételek ínycsiklandó aromája, ami még otthonosabbá tette a meleg fényekkel megvilágított helyet.
Az előtérben kerek és szögletes asztalok váltakoztak, a falak mentén könyvespolcok álltak.
Két lépést tettem beljebb, amikor észrevettem a festményeket. A helyiség végében, a magasított pódiumon festőállványok kaptak helyet, rajtuk színes képek díszelegtek.
Ekkor tűnt fel, hogy a megszokottnál kevesebb az asztal, és az emeleten található galériáról hangos beszéd szűrődik le.
A kávézó kavalkádjából egyszer csak meghallottam a saját nevemet.
– Anna!
Miklós állt a bal oldalamon. Fehér pólót, kötött pulóvert viselt, hullámos haja kuszán lógott a szemébe.
– Szia! – pislogtam zavartan.
Láttam, hogy nyúl a kabátomért, de villámgyorsan megelőztem. Kibújtam a kabátból, a sálamat letekertem a nyakamból.
Megadóan elmosolyodott, és odalépett az asztalunkhoz.
– Itt jó lesz?
Bólintottam.
Amíg mérnöki pontossággal a ruhámat igazgattam a szék támláján, jöttem rá, hogy gőzöm sincs miről beszéljek, hogyan viselkedjek. Az interjúra előre megírt kérdésekkel érkeztem. Most mihez kezdjek? Mit mondjak?
Még mielőtt bármi hülyeség elhagyhatta volna a számat, a pincér ott termett mellettem, hogy felvegye a rendelésem. Lopva a Miklós előtti bögrére néztem. Teázott.
– Egy szilva teát szeretnék kérni.
– Rendben, máris hozom – majd kedvesen hozzátette – A kiállításmegnyitó egy óra múlva kezdődik. A megnyitóbeszéd idejére felfüggesztjük az étel rendelést, utána természetesen folytatjuk a felszolgálást.
– Kiállítás megnyitó? Akkor azért vannak a képek? – fordultam Miklós felé, mikor a pincér hallótávolságon kívülre került.
– Igen, gondoltam megnézhetnénk. Majdnem minden nap itt ebédelek, és múlt héten a srácok szóltak, hogy tervezik felfrissíteni a galériát, lesz egy kisebb kiállítás.
– Ó, értem.
– Nem muszáj megnézni, ha nem akarod.
– De. Nagyon szívesen. Azt lehet tudni, ki a kurátor?
– Látod, fogalmam sincs – vakart a fejét – Viszont azt tudom, hogy a kiállítás címe: a Börzsöny csendje.
– Egyetlen művész készítette a képeket?
– Nem, ez egy válogatás a Börzsöny környékén élő és alkotó festők munkáiból.
– Jól hangzik – vágtam rá.
Lelkesnek tűntem, de legbelül azon rágódtam, miért kell nekem újra és újra festmények közé kerülni?
Míg a legtöbb gyereknek, mi több, felnőttnek kiállításra járni luxus volt, én az egész gyerekkoromat kiállítótermekben, galériákban töltöttem aprósüteményt falatozva.
Iszonyatosan unatkoztam ezeken az eseményeken. Esküdni mertem rá, hogy a felnőttek legtöbbje csak úgy tesz, mintha értené, amit lát. Amíg hosszan diskuráltak a színhasználatról, az ecsetkezelésről, én mindenfélét beleképzeltem a festményekbe. Hát nem látjátok? Az ott egy piros lovacska, az a nagy paca egy kövér béka! Egyedül anya értett meg. Ő látta, amit én. Minden festmény egy közös titkot rejtett.

– Tessék, a tea – zökkentett ki a pincér a gondolataimból.
Lerakta elém a vízzel teli bögrét meg a teaszűrőt, benne az őrleménnyel. Megköszöntem, majd óvatos mozdulatokkal belehelyeztem a szűrőt a forró vízbe. A tea először halvány, később egyre sötétebb lila foltokat eregetett magából, mint a festőecset vége, amikor belemártják a tiszta vízbe.
– Végül miért jöttél el?
Felpillantottam. Miklós az arcomat kémlelte.
Két tenyerem közé fogtam a bögre meleg oldalát. Az ujjbegyeimet jóleső bizsergés járta át.
– Azt hiszem, megfogott, amiket és ahogyan mondtál. Olyan szenvedélyesen beszéltél a munkádról, az életről. Szóval…ez ritka.
– Te nem rajongsz azért, amit csinálsz?
– Ne érts félre, szeretek írni, de valahogy nem találom a saját hangomat. Valami akadályoz.
– Micsoda?
– Túlságosan a fejemben élek.
– És az rossz?
– Igen.
– Ki szerint? – mosolygott.
– Ó, hát hosszú a lista.
Belekortyolt az italába, aminek a gőze finoman körüllengete az arcát. Ekkor tűnt fel, mennyire szép. Volt benne valami megfoghatatlan nyugalom is, amitől nem csak jóképűnek láttam, hanem szépnek is.
– Ha sokat vagy a fejedben – folytatta – azt jelenti, hogy nem vagy még kész kimondani bizonyos dolgokat. Érik benned a gondolat.
– Látod! Most is úgy fogalmazol, hogy nem tudok rá, mit felelni.
– Nekem az is jó, ha csendben teázunk – vetett rám pimasz pillantásokat.
– Lehet valami erősebbet kellene innom.
– Kérjek neked is rumos teát? – kérdezte fülig érő szájjal.
– Rum van a teádban? Nagyon cseles.

Bár az elkövetkező órában nem ittam egy korty alkoholt sem, teljesen feloldódtam a társaságában. Annyira gördülékenyen beszélgettünk, hogy egy idő után, nem agyaltam, csak kimondtam azt, ami az eszembe jutott.
Kérdésről kérdésre, kortyról kortyra nyíltam meg neki, abban bízva, hogy nem ijesztem el. Meséltem Kingáról, az utolsó bizonyítási lehetőségről, a terveimről, a saját rovathoz fűzött reményekről, megemlítettem apámat és a sajátos szülői támogatását.
Türelmesen hallgatott. Hol komoly arcot vágott, hol nagyokat derült a kicsit sem tökéletes életemen.
Megnyugtatott, hogy ő sem találja mindig a megfelelő szavakat, talán ezért keresi a válaszokat. Azt is megtudtam, hogy szeret főzni, szabadidejében imád túrázni, a sziklamászás az egyik hobbija, amivel a frászt hozza a szüleire.
Ha valaki az utcán álldogálva, a kávézó ablakán át szemlél minket, azt gondolhatta, ezer éve ismerjük egymást. Ezzel szemben két idegen voltunk, akik megpróbáltak valamit átadni önmagukból.

– Kedves vendégeink, hamarosan megnyitjuk kiállításunkat, amelynek egy része a földszinten, valamint a galéria egészén megtekinthető.
Egy sötétkék öltönyös férfi állt a pult előtt, kezében mikrofonnal. A bejelentése hallatán esett le, hogy elbeszéltük az időt, körülöttünk rég kicserélődtek a kávézó vendégei, az újonnan érkezők az előtérben ácsorogtak a megnyitóra várva.
Néhány perc elteltével az öltönyös férfi, akiről a bemutatkozást követően megtudtam, hogy a kiállítás kurátora, ismét mikrofont ragadt, és belekezdett a beszédébe.
– A kiállítás célja, hogy emlékeztessen bennünket, sosem késő nyitott szemmel járni a világban, hiszen a legszebb és legértékesebb dolgok apróságok, amelyek felett elsuhan a tekintet. A Börzsöny is számtalan szépséget hordoz, amit a városi szemnek látnia kell. A festmények is ezt hivatottak bemutatni. Olyan alkotásokat válogattunk össze, amelyek padlások, pincék mélyén porosodtak, azonban az alkotóik szépérzéke megkérdőjelezhetetlen.
Befejezésül felolvasta Kányádi Sándor: Valaki jár a fák hegyén című versét.

valaki jár a fák hegyén
ki gyújtja s oltja csillagod
csak az nem fél kit a remény
már végképp magára hagyott

én félek még reménykedem
ez a megtartó irgalom
a gondviselő félelem
kísért eddigi utamon

valaki jár a fák hegyén
vajon amikor zuhanok
meggyújt-e akkor még az én
tüzemnél egy új csillagot

vagy engem is egyetlenegy
sötétlő maggá összenyom
s nem villantja föl lelkemet
egy megszülető csillagon


valaki jár a fák hegyén
mondják úr minden porszemen
mondják hogy maga a remény
mondják maga a félelem

Beszorult a levegőm. A vendégek rég szétszéledtek a helyiségben, de én nem bírtam moccanni. A sorok, mint a fák gyökerei a fekete földben, a lelkem mélyéig elértek.
– Jól vagy? – érintette meg a vállamat Miklós.
Felettem állt, óvó tekintete az arcomon pihent.
– Persze, csak ez a vers. Nagyon szép.
Megköszörültem a torkom, magamhoz vettem a táskámat, és kitoltam magam alól a széket.
– Nézzünk körbe – mosolyogtam szelíden.
Odabotorkáltam a pódiumon álló alkotásokhoz, amelyek színkavalkádja csak akkor állt össze a szemem előtt.
A Vízesés című akril festmény szinte a szomjamat oltotta; a kék árnyalatai visszaadták a cseppek hűsítő érintését, amikor a víz egy forró nyári napon a bőrhöz ér. A világos tónusok a vászon alján sötét, szinte fekete mélységbe torkolltak, de a víztömeg tetején a sárga festék, amire aranyfólia került, a Nap melegét jelképezte a számomra. A fólia szelíden csillogott a lámpafényben, mintha a napfény csókolná a vásznat.
– Ez nagyon tetszik – álldogált Miklós egy másik festmény előtt, amin egy tavaszi erdőrészlet volt látható.
– Nézd, az ott egy repülő bárány – mutatott a képre.
Csodálkozva felé fordultam.
– Nem látod? – nevetett.
Dehogynem láttam. Ott és akkor valamit tényleg felfedeztem, ami egyszerre volt ijesztő és végtelenül megnyugtató érzés. A képek, a kellemes illatok és az ő közelsége egy megfoghatatlan egyveleget alkotott. Éreztem, hogy önmagam vagyok, nincsen túlagyalás, az eddig hangos gondolataim elcsendesedtek.
– Megnézzük az emeltet? – kérdezte, miután az összes festményt láttuk a lenti részen.
– Nézzük.

Egy keskeny lépcső vezetett a galériára, ahol hangos zsongás fogadott minket. A vendégek, kezükben egy pohár borral, félkörökben állták körül a hófehér falakon lógó festményeket. A helyiség végében a kurátor magyarázott az egyik csoportnak. Bár az érdeklődők eltakarták a képet, fél füllel hallottam, ahogy lelkesen ecseteli, mennyire régi az alkotás, ami csodával határos módon került a tulajdonába.
– Ezek a képek nagyon hasonlítanak a lentikéhez – tűnődött Miklós két alkotás előtt.
– Igen, mert a lentiek stílusa is absztrakt, impresszionista stílusjegyekkel.
– Nézd – léptem hozzá közelebb, mire a karunk összeért – A festmény alapját ecsettel festették meg, erre dolgoztak festőkés segítségével. Úgy hoztak létre elnagyolt határozott mozdulatú vonásokat, hogy az mégis aprólékosnak tűnjön. Ez itt – mutattam egy élénk sárga részre – akcentus szín. A földszinti képeknél is megjelenik, ezért érezheted, hogy hasonlít.
– Szabó Anna, most én nem találom a szavakat.
Miklós tágra nyílt szemekkel bámult rám.
– Csak egy picit konyítok hozzá.
– Picit? Folyamatosan meglepsz.
Szemben álltunk egymással, én pedig a fülem hegyéig elvörösödtem a csillogó szempártól.
Elkaptam tekintetem. Oldalra pillantottam.
Ekkor láttam meg.

A galéria végében, ahol korábban emberek álltak, egyszeriben szétnyílt a tömeg, és az elsuhanó alakok mögött megjelent egy ismerős arc. Amint megláttam, a lábam elzsibbadt, a mellkasom elnehezült. Újra éreztem a bögre melegét az ujjbegyemen, a tüdőmet feszítő levegőt. A kávézó zsongása is megszűnt, Miklós hangja elmosódott a háttérben.
Egyre csak őt figyeltem.
Gesztenyebarna haja nagy loknikban omlott a vállára, cseresznyeajkait kissé szétnyitotta, sötétzöld szeme pedig hívogatott a távolból.
Elindultam felé.
Ahogy közeledtem, a lámpák fényében lassan kirajzolódtak a legapróbb vonásai. Vonások, amelyeket ott és akkor nem a tükörből, hanem egy festményről köszöntek vissza rám.
Én voltam az. Önmagamat láttam meg egy festménybe zárva.

A hangok egyszer csak felerősödtek, a háttérzaj megszűnt körülöttem. Meghallottam Miklóst.
– Anna, ez…olyan, mintha…
– Én lennék – suttogtam.
Némán álltunk szemben az olajfestménnyel, ami a megszólalásig hasonlított rám. 
– Hogy lehetséges? – törte meg a hallgatást.
Nem feleltem. Arra is képtelen voltam, hogy a festmény alatt feltüntetett információkat elolvassam. Egy pánikszerű érzés kerülgetett; fáztam és melegem volt. Éreztem a gerincem mentén legördülő izzadságcseppet, a lúdbőrös karomat, mintha hegyes tűkkel szurkálnának.
– Az erdő kincse, Diósjenő – olvasta fel a kép címét Miklós – Az adományozó, Szegőfi Júlia festőművész.
Megremegett a lábam.
– Ismered?
– Anya…ő festette.
Miklós hátrált egyet, majd lassan felém fordult.
– Az nem lehet…
– Miért?
– Anna, a kép ezerkilencszáz harmincnyolcban készült.

A nyüzsgés ismét elhalkult, és a múlt árnyai elsötétítették a kávézó fehér falait.

Katt a következő fejezetért: http://novagyakitakartok.hu/2021/01/31/hatodik-fejezet/

Mit gondolsz?

Egy pillanatra megállni, hangosan nevetni, sírni titokban, elcsendesedni, belekortyolni egy bögre tejeskávéba, megfogni a gyermekünk kezét, örülni annak, ami bennünk és körülöttünk van. Ezekről a pillanatokról írok.