A jelen fátyla

Jó volna visszamenni az időben, és beleülni egy-egy múlt lepte pillanatba. Még egyszer átélni, nagyokat nyújtózni benne, mintha a nagyapánk olajosra kopott karosszékébe fészkelnénk bele magunkat. Nem kérdezni, nem kutatni, csak hagyni, hogy újra megtörténjen. Viszont az idő nagy kópé, nem jár velünk visszafelé, s a pillanatok a múltba ragadnak, a vibráló képek megkopnak, az illatok kiszöknek orrunkból.
Egyedül a magunkkal hozott érzést idézhetjük fel. Az érzést, ami akkor is velünk marad, mikor a jelen fátyla álmosan lebben szívünk ablakán.

Mit gondolsz?

Egy pillanatra megállni, hangosan nevetni, sírni titokban, elcsendesedni, belekortyolni egy bögre tejeskávéba, megfogni a gyermekünk kezét, örülni annak, ami bennünk és körülöttünk van. Ezekről a pillanatokról írok.