A szív útja

A reggeli villamosozás közben, szeretek kifelé nézelődni az ablakon, és a belesni az autókba. Ahány kocsi, annyi különféle ember araszol az úton. Ráncos homlokok, álmos tekintetek, kihangosított telefonhívások, öltönyök, nagykabátok, smink igazítás a kistükörben, duzzogó gyerekek a hátsó ülésen. Kicsit olyanok vagyunk minden reggel, mint a felfedezők, akik a legjobbat remélve próbálnak szembenézni az ismeretlennel.

De mit keresünk olyan nagyon?

Ahogy elnézem a végeláthatatlan sorokat, a kirajzolódó életeket az autók ablaküvege mögött, rájövök, hogy legvégső soron mindannyian a békét keressük.
Mert az autósor egyszer elfogy, anyu kiteszi a kicsit az oviba, a nagyot a suliba, ő rohan tova a munkahelyére, de a sietős meleg öleléseket magával viszi. Hiszen az előszobai toporgások és délutáni megbeszélések mögött, a szív az igaz pillanatokért dobog. Azt keresi szüntelen, és legyen bármennyire zsúfolt egy nap, megnyugvást akkor talál, ha érzi, szeretve van.

Mit gondolsz?

Egy pillanatra megállni, hangosan nevetni, sírni titokban, elcsendesedni, belekortyolni egy bögre tejeskávéba, megfogni a gyermekünk kezét, örülni annak, ami bennünk és körülöttünk van. Ezekről a pillanatokról írok.