Fénnyé változom

Porból vagy és porrá leszel. De én imádságos estéken, mikor a párnámra lehajtom fejem, azt kívánom, hogy bárcsak fény lehetnék, mindennél ragyogóbb, mindenen áthatoló fény. Nekem nincsen a mélyben maradásom. Hiába mossák át testem szelíd záporok, sarjadzik fölöttem a zsenge fű, forgatja fel lényem a késő őszi vetés, a kapák hosszú éle, az utolsó porszemig kivet magából a föld. Had legyek fény, ami bármeddig elér, útja nyomán halk sóhajok szállnak a magasba, ki megvilágítja a levelek erezetét, ki miatt csupasz válladra egy forró napon kendőt terítesz. Bárhova pillants, én ott leszek, hol az égbolt végződik, hol az árnyék lábát veti a földre, hol az élet hullámzik a kalászok szőkülő fürtjei között.

Mit gondolsz?

Egy pillanatra megállni, hangosan nevetni, sírni titokban, elcsendesedni, belekortyolni egy bögre tejeskávéba, megfogni a gyermekünk kezét, örülni annak, ami bennünk és körülöttünk van. Ezekről a pillanatokról írok.