Körúti este

Sosemvolt találkozásokról álmodik a Múzeum körút. Az esti sötét érkeztével, beteljesületlen ölelések, ki nem mondott vallomások pislákolnak az utcai lámpák üvegtestében. A járókelők maguk elé bámulva baktatnak az utcákon, mintha sejtenék, ha felpillantanak, a pilácsok fénye eszükbe juttatja, ami elől olyan régóta menekülnek. De nincs menekvés. Az antikváriumok, apró üzletek világossága álmosan hullik a járdára, és a kirakatok előtt elhaladva, sóhajok szakadnak fel a szívekből.

Egy kávézóból ülve figyeli, ahogyan a lélegzetek ködként lebegnek ég és föld között.
– Mennyi, mennyi titkos vallomás – tűnődik a fehér párafelhőket nézve. Ahogyan mered kifelé az ablakon, érzi, hogy az ő szíve is megtelt súlyokkal. Elszégyelli magát, hisz nincsen oka panaszkodásra. Mindene megvan, amire késő őszi estéken vágyhat az ember. Van fedél a feje fölött, gőzölgő étel az asztalán, puha álmok, melyekre késő éjjeleken lehajthatja a fejét. Mégis reszket benne valami. Emlékek gyulladnak fel és hunynak ki a szívében, mint csillagok a messzeségben. Habár lényük elporladt, elveszett az idő végtelenjében, a fényük tovább él.
Eszébe jut, milyen volt először szeretni. Amikor jól lakott a szerelem puszta tudatával, nem tervezett, félt vagy kételkedett. Emlékszik, hogy azon a bizonyos nyáron, fáradtan ült a tábor konyhájában, feje még zsongott az előző esti tábortüzek vidám énekétől. Egyszer csak megjelent a nyúlánk fiú, zavartan köszönt, neki állt kakaót készíteni. Neki. Kavargatta, kevergette, majd nyúlt a suta kamasz kéz, benne a forró bögrével és az első szerelem édes mindenségével.

– Vajon, hova tűnt az a lány? Mennyi maradt meg belőle? – Keresi magában a választ, de mielőtt megtalálhatná, kinyílik a kávézó ajtaja. Egy férfi lép be, tekintete végig szalad az asztalok között, egészen a galériára, végül megpihen egy régen látott arcon. Kihúzza magát, lassú léptekkel felmegy a lépcsőn. Csizmája alatt megreccsen a múlt, de a kézfeje erősen kapaszkodik az őt vezető korlátba. Mire az emeletre ér, eltűnik belőle minden kérdés, kétely, ami az ide vezető út alatt gyötörte. Pedig hosszú utat járt be, számtalan kitérővel, rengeteg zsákutcával, mire megtalálta, ami a kezdetektől fogva az övé volt. Hevesen dobogó szívvel lép oda az asztalhoz.

– Már vártalak – mosolyog rá a nő, kinek szemében ott ragyogott az égi lámpák fénye.

Mit gondolsz?

Egy pillanatra megállni, hangosan nevetni, sírni titokban, elcsendesedni, belekortyolni egy bögre tejeskávéba, megfogni a gyermekünk kezét, örülni annak, ami bennünk és körülöttünk van. Ezekről a pillanatokról írok.