Mikor a kövek hallgatnak

Negyedik napja utaztam nyolcad magammal a kisbusz hátuljában, és negyedik napja zötykölődött bennem a sok-sok élmény, amit az erdélyi kirándulásunk alatt szereztem. Az emlékek ma is olyan élénken izzanak bennem, mint a tábortüzünk a bölcs némaságú Hargita tövében. Szinte érzem a szalonna és kolbász füstös ízét a számban, amit a székelyudvarhelyi vendéglátónk, Ida szerint csak jófajta pálinkával érdemes leöblíteni. Két dolgot pedig egy életre magtanultam az utam során. Az egyik, hogy székely asszonnyal étkezéssel kapcsolatos kérdésekről nem érdemes vitába szállni, mert felpercelkedik, a másik, hogy bizonyos dolgokba, még a Jóistennek sincsen beleszólása. 

– Megérkeztünk – fékezett le a sofőrünk a Bözödújfalvi Emlékpark bejárata előtt. Kicsik és nagyok úgy kecmeregtünk ki a buszból, mint a téli álmából ébredt medvecsalád, akik végre maguk mögött hagyják a szűkös barlangot. Ahogy a túracipőm leért a sáros földre, végre kinyújtóztattam az elgémberedett végtagjaimat, majd vettem egy mély lélegzetet, hogy a tüdőmet megtöltse az eső és az akác illatú friss levegő. Amint a vérkeringésem helyreállt, megpördültem a tengelyem körül. 

A hegyek és a völgyek egymásba fonódva hullámoztak a szemem előtt, a szürke felhők álmosan pislogtak le a bércek ormán, mintha a következő pillanatban magukra szeretnék teríteni a zöld levéltakarót. Az egész vidéken különös nyugalom uralkodott. E nyugalomba belesimulva álldogált az emlékpark bejárata előtt, a díszes székelykapu tövében egy idős bácsi. Fehér inget, fekete posztóból készült mellényt viselt, gumicsizmás lába előtt egy kosár hevert. A kapuhoz közeledve egyenként köszöntünk neki, mire ő nagyokat biccentett ősz fejével. Nem bírtam ki, hogy ne vessek egy lopott pillantást a kosara tartalmára, amiben szebbnél-szebb kukoricacsuhéból készített fodros virágok, aprólékosan kidolgozott csuhé babák, angyalkák és fonott ajtódíszek pihentek. 

– Szeretne egyet? – nézett rám mosolygós szemével. 

– Mennyibe kerülnek? – érdeklődtem.

– Semmibe – tárta szét a karját.

– Az meg, hogy lehet? 

– Úgy, ahogy mondom, nem kerül semmibe. Válasszon csak bátran! – Gyanakvóan még egyszer végig mértem az öreget, biztos voltam benne, hogy turpisság van a dologban. Ő észrevehette, hogy fenntartásokkal méricskélem, mert így szólt – Ha annyira szeretne, egye fene, fizethet is érte, valahogy csak megbékélek vele.

– Miért árulja ingyen? – szegeztem neki a kérdést.

– Mé’ ne árulnám? – Ezzel az érveléssel nem tudtam vitába szállni. Óvatosan kiemeltem egy masnis szárnyú csuhéangyalt a kosárból. 

– Nagyon szép – simítottam végig a barázdás szárnyat, mire az orromat megcirógatta a kukoricahaj édeskés illata. 

– Csak egy fokkal szebb az ördögnél – mondta jókedvűen az öreg, szemébe gyermeki komiszság költözött – No, de honnét jöttek maguk? – fordult hátra a többiek felé, akik az elárasztott falúról készült kinagyított fotókat nézegették.

– Innen-onnan, Budapest, Martfű, Komárom… Ön hova valósi?

– Én kérem itt születtem a faluban.

– Mármint Bözödújfaluban? – kerekedett ki a szemem. 

Az öreg helyeslően bólintott.

– A falu végin laktunk – mutatott a fákkal tarkított messzeségbe – Mondanám, hogy béinvitálom, de minden bizonnyal áll a víz a házban.

Igencsak meglepődtem a szavajárásán, nagyokat pislogva meredtem rá.

– De megnyúlt az ábrázata – nevetett – Egyet se féljen, igazat mondok! Mikor mind a két szülőm az Úristenhez költözött, én örökültem meg a portát. Úgy képzelje, – tartotta fel a mutatóujját – hogy volt nékem gazdag gyümölcsösöm, mézédes termésű barackfával, sziporkázó almafával, amin nem bingyó csüngött, hanem kerekded zamatos almák. Volt még hétszáz tő szőlőm, bigyirkóm, állatim, tehenek, bornyúk, meg hát a kukoricás, az asszony a háncsuból készítette az ilyesféle babáit – pillantott le a kosárra.

Az öreg annyira belelendült a mesélésbe, hogy a kis csoportunk többi tagja is kíváncsian a székely kapu köré gyűlt. Szájtátva hallgattuk, mint a későbbiekben kiderült, Károly bácsi történetét, aki úgy festett, mintha egy népmeséből lépett volna ki. Bár nem volt nála mindent látó varázstükör, bűvös lámpa, hétmérföldes csizma, de a lényéből mégis áradt valami varázslatos erő, amit csak akkor érthetünk meg igazán, ha megfejtjük Bözödújfalu titkát. 

– Hány éve tetszett eljönni? – kíváncsiskodtam. 

– Hány ősz hajszál van a fejem tetején? – kacsintott, majd komoly arccal folytatta – No, ha őszinte akarok lenni, nyolcvanötben költöztem el, akkor kezdődött el a falu kitelepítése. A feleségem már nem jött velem…nem élte meg a pusztulást. Lehet jobb is így, sokan még a gondolatába is belehaltak, hogy el kell menniük innét. Néhányan az utolsó percig ragaszkodtak az házaikhoz – Ahogy visszaemlékezett, Károly bácsi mosolygós szeme egyre fátyolosabb lett – Úgy képzeljék el, hogy az utcákon már állt a víz, ennek dacára az idősebbek, akiknek a magas tornác megvédte a házát, az utolsó percig maradtak. Én ugyan úszni szeretek, de nem vártam meg, hogy a halak beköltözzenek hozzám. Amikor a nejem elment, úgy döntöttem, hogy eladom a házat építőanyagnak. Abból a pénzbül meg, amit az állatokért kaptam vettem egy portát Erdőszentgyörgyön. Ott élek, de ha csak tehetem, kijárok ide…

– Nem ajánlottak fel önnek új otthont? – szorult össze a mellkasom.

– Hogyne! Minden vágyam volt egy aprócska garzonba beköltözni! Akkor már inkább a halakkal vacsorázom – legyintett – Tudniillik a legtöbbünknek panel jutott. Há’ mi vagyok én, bodonka, hogy egész nap egy helyben álljak?

Károly bácsi megdörzsölte a homlokát, ősz szempillái elnehezültek, tekintetét újra a kosárkára tévedt.

– Tudják, ezt a vidéket a Jóisten akkora szeretettel ringatta a két karján, hogy nem fért meg benne a rosszindulat. Itt gazdálkodtak apáink, erős kezükkel építették fel házainkat, amelyekben édesanyáink sütötték az omlós bélű kenyeret. Békében éltek egymás mellett a különféle népek. Az eső ugyanúgy öntözte a cigány kertjét, mint a magyarét, a nap ugyanúgy érlelte a román gyümölcsösét, mint a székelyét. Bármelyik házba kopogtál be, nem mentél el onnét üres hassal. Az sem számított, milyen vallást hiszünk, volt itt katolikus, unitárius, ortodox és székely szombatos is. De a nagyuraknak ez nem tetszett…Kinek kell egy olyan falu, ami önmagában hisz és nem a hatalomban? 

Az öreg szavai, mint a hűvös őszi szél a száraz avart, felkavarta a vidék nyugalmát. Többen szólni akartunk, szinte hallottam a fejekben cikázó gondolatokat, az egyre szaporább szívveréseket, halk sóhajokat, de némák maradtunk. Van az az igazság, amire a csend a leghangosabb felelet. 

– Száznyolcvan család otthonát árasztották el. Az volt a mondás, ha nem a víz tározó, akkor az árvizek mossák el a föld színéről a falut. 

– Az árvizek nem jelentettek valós veszélyt? – kérdezte az egyikünk.

Károly bácsi összehúzta borzas szemöldökét, szájára furcsa grimasz ült ki.

– Ami igaz, hogy akkoriban, főleg a hóolvadás idején a Küküllő mentén zúdult le az ár. Abajogtak is a népek miatta, de ki-ki bízott inkább a saját Istenének kegyelmében, mint egy diktátor jóindulatában.

– És ön nem csalódott a saját Istenében? Érti, amiért nem segítette a falut… – hebegtem.

– Én ugyan nem. Bizonyos dolgokba még a Mindenhatónak sincsen beleszólása. Különösen, ha az emberi természetről van szó – Károly bácsi mélyen a szemembe nézett, gondterhes tekintete árvizet indított el a lelkem lankáin.

Azon kezdtem el tűnődni, vajon hány kiránduló fordult meg az emlékparkban, mennyien járták végig a Bözödújfalu utcáinak kicsinyített mását, amin a kavicsos ösvény ugyanúgy kacskaringózik a díszes kopjafák árnyékában, mint annak idején, a falu poros járása a házak mentén. De mára eltűntek a cseréptetők, a muskátlis tornácok, víz alá kerültek a zölden harsogó kertek, az apró konyhák, amelyek nyitott ablakán finoman áramlott ki az otthon illata. Eltűnt az utcákról a gyereknevetés, a legények és a jányok szerelmes sustorgásai a gyümölcsösök berkeiből. Hosszú évekig csak a katolikus templom tornya emelkedett a tó tükre felé, az égbe kiáltva a falu lakóinak soha nem múló fájdalmát.

Károly bácsi, mintha a fejemben olvasott volna, megszólalt.

– „Mondom nektek, ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak kiáltani.” Lukács evangéliuma… – suttogta – De mára a katolikus templom tornya is leomlott… Nem hibáztatom. Én se akarnék sokáig időzni a saját romjaim felett. 

– Úgy tudjuk, hogy újjá építik a falu szimbólumát! – kiáltott valaki hátulról.

– Ejszen így is lesz. Ámbátor valami akkor is odaveszett…

Károly bácsi abbahagyta a mesélést, komótosan lehajolt a kosaráért, és remegő kézzel felemelte. 

– No, válasszanak bátran ezekbül! Ne menjenek el innét üres kézzel! – matatott a csuhé díszek között. 

A többiek boldogan nyújtották a tenyerüket az ajándékokért. Egyedül én álldogáltam tovább az angyalkámat szorongatva.

– Károly bácsi, – fürkésztem az öreg gyűrött arcát – Megkérdezhetem, hogy miért tetszik ide kijárni? 

Ő rám pillantott, és azon jámbor hangon, amivel először megszólított azt felelte:


– Tudja lelkem, valakinek akkor is beszélnie kell, ha a kövek végleg elhallgatnak.

Mit gondolsz?

Egy pillanatra megállni, hangosan nevetni, sírni titokban, elcsendesedni, belekortyolni egy bögre tejeskávéba, megfogni a gyermekünk kezét, örülni annak, ami bennünk és körülöttünk van. Ezekről a pillanatokról írok.