Minden zápor mesél nekünk

Minden zápor mesél nekünk. Én is magamban őrzőm a szemerkélő reggelek, zivataros délutánok, mintha dézsából öntenék esték történeteit. Gyakran felidézem őket magamban, főleg azokon a borongós napokon, mikor a megoldások híján, a kopogó eső lépteit hallgatom. A mai pont egy ilyen nap. Nekem pedig eszembe jutott egy régi történet. Elmesélem neked.

Az eső megállás nélkül szakadt, én mindezek dacára kisurrantam a nagymama házának hátsó tornácához, majd lekuporodtam a langyos betonra. Anya hányszor elmondta, hogy ne üldögéljek ott, mert beleülök a ragacsos bitumenbe, és csak leshetek. Ezért a ruhámra vigyázva, minden fekete pacától távol, nagy körültekintéssel helyezkedtem el a földön.
Teljes áhítattal figyeltem a vihart.
A vízfüggönyön túl, egy drótkerítés húzódott, mögötte fákkal tarkított Kisliget pislogott. A levelek minden esőcseppel egyre zöldebbé váltak, s a zivatar illata, mint egy jól lakott szerelmes gondolat, sóhajokkal töltötte meg a levegőt.
Apropó szerelem. Nagyokat szippantottam a nedves talaj aromájából, miközben egy komoly dolgon járt az eszem. A csókon. Már nem emlékszem pontosan, hogy miért üthetett szeget fejemben a gondolat.Talán, mert a szomszéd kislánynak udvarlója lett, és a nagymama az ablakból látta őket összebújni a Kisliget fűzfái alatt. Talán, mert láttam az utcán egy nénit és egy bácsit csókolózni. Mindazonáltal engem igencsak foglalkoztatni kezdett a téma, és azon tűnődtem, vajon nekem valaha lesz-e részem ilyesmiben? A nagyi szerint a szerelmes csók a legszebb csók. De honnan fogom tudni, ha olyat kapok? A nagyi azt is mondta, a szerelmes csókot minden zsigerünkben érezzük. Jelentsen ez bármit.
A fejemet a térdeimre hajtottam, s a számban ízlelgettem a szót. Szerelem.

Csenge, hát itt vagy – zökkentett ki merengésemből egy ismerős hang. Felkaptam a fejem, anya szigorú arccal meredt rám, hajából csepegett a víz.
– Hányszor kértelek, hogy ne üldögélj itt? – Biztos voltam benne, hogy beküld a házba, de nem ez történt. Körbenézett, aztán a tekintete lassan megenyhült – Milyen jó illat van – ült le mellém.
Az eső egyre csak ömlött, lágy kezével a földre szorítva a párás levegőt. Lestük a szapora cseppeket, a tenyerünket néha kitartottuk a szabad ég alá. Messziről halk robaj rázta meg a vidéket, a sötét égalján villámok cikáztak. Mégsem féltem.
– Mit jelent, hogy minden zsigeremben érezni a szerelmet? – bontottam meg a csendet.
Anya meglepődve nézett rám, a választ keresve beleharapott az alsó ajkába.
– Érzed a langyos betont? – kérdezte némi töprengés után.
– Érzem.
– Érzed a hűvös esőt?
– Érzem.
– Látod a villámokat?
– Látom őket.
– Látod a zöld fákat?
– Látom.
– Hallod a mennydörgést?
– Hallom.
– Na, és engem hallasz? – ölelt át.
– Hallak téged.
– Hogy érzed magad?
– Biztonságban.
– Ez a szerelem.

Tudod, kedves olvasó, jó lenne azt mondani, hogy értettem anya mire célozhat, de ötletem sem volt. Egyvalamit mégis megértettem. Lehetek akárhol a világban, lehet akármekkora vihar köröttem, mennyivel jobb ketten a tornácon figyelni a zivatart, mint egyedül.

Erről szól a mese.

Mit gondolsz?

Egy pillanatra megállni, hangosan nevetni, sírni titokban, elcsendesedni, belekortyolni egy bögre tejeskávéba, megfogni a gyermekünk kezét, örülni annak, ami bennünk és körülöttünk van. Ezekről a pillanatokról írok.