Nem is fázom talán

Szeretem ezt a képet. Látszólag semmi különös nem történik rajta. Nem látni élénk színű virágokat, ragyogó kék égboltot, vidám arcokat. Nincsen rajta semmi, amitől a szív nagyot dobbanna, mégis van benne valami, amit talán még magamnak sem tudtam megfogalmazni. Pont ettől kedves a számomra.
Figyelem a kopárságot, a száraz gallyakat, a szürke felhőket. Mintha kicsit vacognék is a hideg széltől, de a gondolataim csendesek. Nincsenek túldíszített mondatok, túlmagyarázott érzések. Én vagyok és a táj pusztasága.

A napokban valaki azt mondta nekem, ilyen bizonytalan időkben nincsen más választásunk, mint vidámnak lenni.
Egy ideje rágom magamban ezt a mondatot. Muszáj vidámnak lenni? Mit jelentsen ez? Valóban mosolyt kell oda erőltetni, ahova az élet könnyeket rajzol?

Azt hiszem, mindennek megvan a maga helye és az ideje. Ideje van a szomorúságnak, a reménykedésnek és ideje van a jókedvnek is. Erről eszembe jutnak Mészöly Miklós sorai:
„Barátaim a bölények. Csapásaik a pusztán nyílegyenesek, mint a kifeszített kötél, száz meg száz egymás mellett. Hóviharban, ha az ügy reménytelen, nem trappolnak tovább ész nélkül, összeesésig. Megállnak, s megvárják, míg ellepi őket a hó.”

Szeretem ezt a képet. Nézem, s nem is fázom talán.

Mit gondolsz?

Egy pillanatra megállni, hangosan nevetni, sírni titokban, elcsendesedni, belekortyolni egy bögre tejeskávéba, megfogni a gyermekünk kezét, örülni annak, ami bennünk és körülöttünk van. Ezekről a pillanatokról írok.