Nyomot hagyni

Nyomot hagyni. Végtére is mindannyian erre vágyunk. Hagyni valamit magunk után a világban, miután köddé válunk. Hogy évekkel később, valaki ránk gondoljon az első decemberi hóesést nézve, és elsuttogja az álmainkat. Vagy csak jussunk eszébe. Emlékezzen. Meséljen rólunk másoknak, hogy milyen makacsok, viccesek és bátrak voltunk, mennyire hittünk, szerettünk, rajongtunk valakiért vagy valamiért, valami fontosért. Hogy a vonásaink, – amiket néhány régi fénykép fog őrizni, – jelentéssel bírjanak.

Én ezeket a jelentéseket keresem a megsárgult családi fotókon. A nagy szempárok, a hosszúkás ujjak, a vékony ívű ajkak, a pisze orrok annyira ismerősek, de a legtöbbjüket nem láthattam. Talán csak a saját vonásaim köszönnek vissza a sosem látott arcokon. Önmagamat keresem bennük, azt remélve, hogy ezáltal jobban megértem a saját utamat. Mert a sorsunk úgy illeszkedik egymáshoz, mint a felfűzött gyöngyszemek egy fénylő gyöngysoron. Minden félelem, titok, remény, kitartás, szenvedély generációkon keresztül formál életeket, állít akadályok elé, vagy segít leküzdeni azokat. Bár kívülről hasonlíthatunk, de valami sokkal erősebb köt össze bennünket.
Akarva, akaratlanul, nyomot hagyunk egymásban, olyan nyomokat, melyeket az idő múlása sem képes elmosni. A sejtjeinkben hordozzuk őseink sorsát, és a mi kezünkben áll, hogyan élünk vele. Mi több, rajtunk áll, hogy a következő generációknak mit adunk tovább.

Előfordulhat, hogy száz év múlva senki nem gondol ránk az első decemberi hóesést nézve, nem suttogják el az álmainkat, nem fogják tudni, mennyire szerettünk, hittünk, mennyire makacsok, viccesek, bátrak voltunk. Viszont a családi múltunk, a saját történelmünk megismerésével, lehetőséget kapunk arra, hogy hatással legyünk a jövőre. Letehetjük a felmenőink terheit, feloldozhatjuk magunkat a bűneik súlya alól, megérthetjük és elfogadhatjuk őket, sőt, tudatosan más utakat is bejárhatunk, változtathatunk, teremthetünk. S miután köddé válunk, és senki nem emlékszik majd a nevünkre, valamit mégis örökségül hagyunk utódainknak, ő bennük.

Mit gondolsz?

Egy pillanatra megállni, hangosan nevetni, sírni titokban, elcsendesedni, belekortyolni egy bögre tejeskávéba, megfogni a gyermekünk kezét, örülni annak, ami bennünk és körülöttünk van. Ezekről a pillanatokról írok.