Több, mint tömjén

Ha Istenre gondolok nem tömjén illatú szentmisék jutnak az eszembe, hanem egy júliusi délután, amikor a hőség az utcákon kóválygott.
Éppen hazafelé tartottam, a nyár két tenyere közé fogta az arcomat, s homlokomra fénylő cseppeket rajzolt.
Lomhán lépkedtem a napsütötte járdán, minek jobb oldalán tekintélyes panelrengeteg, bal oldalán buja lombkoronájú fák sorakoztak. Szinte hallottam a levelek sóhaját, ahogy pilledten némi szellőért imádkoznak. Ám a levegő, mint vasárnap estéken az idő, nem akart mozdulni. Bennem mégis ezernyi gondolat, hol egymásba gabalyodva, hol magányosan cikázott és megannyi kérdés húzott a föld felé.
Tépelődve sétáltam tovább a zsibbasztó forróságban, mikor a tömbházak felől feltámadt a szél, s jöttét egy különös érzés kísérte. Nem tudtam honnan érkezik, hová tarthat, de olyan volt, mint az első téli hóesés, hűs, puha nyugalommal takart be. Nyugalommal, amely ott rejlik az édesanyák ölelésében, a szívből jövő nevetésben, a lovak végtelen tekintetében, vagy a pillanatban, amikor a levegő végre megmozdul, s letörli a homlokunkról a fénylő cseppeket.

Mit gondolsz?

Egy pillanatra megállni, hangosan nevetni, sírni titokban, elcsendesedni, belekortyolni egy bögre tejeskávéba, megfogni a gyermekünk kezét, örülni annak, ami bennünk és körülöttünk van. Ezekről a pillanatokról írok.