Városi paletta

Negyedik napja szinte megállás nélkül esett, és az égboltot egybe függő szürke massza borította. Ha sokáig mustrálta az eget, olybá tűnt, hogy nem a felhők, hanem egy áthatolhatatlan plafon nehezedik a városra. Őt mégsem nyomasztotta a nyálkás idő. Szerette a kocsi ablakából kémlelni a szitáló esőt, a járdára tapadt sárga faleveleket, a pocsolyákat kerülgető járókelőket.
Bevackolta magát a meleg anyósülésbe, álmosan pislogva figyelte, ahogyan besötétedik, majd felkapcsolják az utcai lámpákat. Fényük visszacsillant a sötét pocsolyákban, melyek úgy festettek, mintha titokzatos világok átjárói lennének.
Ösztönösen összehúzta magán a kardigánját, feljebb vette a fűtést. Arra gondolt, hogy ez a tömérdek eső nemcsak a nyár illatát tünteti el az utcákról, hanem felszínre hozza az elnyomott érzéseket is. Az emberek nem tócsákat, sokkal inkább a saját gondjaikat kerülgetik. Mintha menekülnének a nyomukban loholó hideg elől, holott a legjava csak most következik.
Érezte, hogy az eső kopogása, a kocsi tompa zúgása lassan álomba ringatja, végül az egész teste elnehezül.
Fáradtan az ülés támlájára hajtotta a fejét, de még utoljára kipillantott. Nézte, ahogyan a gömbölyded cseppek egyre jobban elmosódnak az ablakon, és város beszűrődő fénye, mint a vászonra kiömlött színes vízfesték ragyog az üvegen.

Mit gondolsz?

Egy pillanatra megállni, hangosan nevetni, sírni titokban, elcsendesedni, belekortyolni egy bögre tejeskávéba, megfogni a gyermekünk kezét, örülni annak, ami bennünk és körülöttünk van. Ezekről a pillanatokról írok.