Hatodik fejezet – első rész

1944. októbere, Kecskemét

A felnőttek azt mondogatták, hogy a háború nem Isten műve, hanem az emberé, aki Istent játszik. Az Úr vigyáz a gyermekeire, megszabadítja őket a gonosztól. Azonban a tanya pincéjében kuporogva, ahova beszűrődött a golyók süvöltése és az aknák robaja, a kislány nem látta az Úr jóságát.
Érezte, hogy minden egyes nappal nő körülöttük a sötétség, amiben tíz másik családdal osztoztak mindentől elzárva.

Hogy változhat ekkorát világ? Több mint egy hete a születésnapját ünnepelték, amelynek az alkalmából édesmama sárgakiflit sütött. Még érezte a tészta melegét a szájában, látta maga előtt az öccse boldog arcát, ahogy majszolja az omlós falatot.
Aztán teltek a napok, és egyre több furcsaságra lett figyelmes. A szülei nyugtalanabbak lettek, felnőttek jöttek-mentek náluk, sutyorogtak, holmik tűntek el a házból; a porcelán vázák, édesapa festményei a falról, Lacika játékai, mindennek nyoma veszett.
Végül egy este, mikor odakint hatalmas vihar tombolt, a papa csurom vizesen, sápadt arccal jött haza. Idegesen fel-alá járkált a házban, hangosan káromkodott.
– Felszabadítás. Az anyjuk keservét! Megszállnak minket Éva! – csapott az asztalra.
Előhúzott egy papírt a kabát zsebéből, majd rezzenéstelen arccal felolvasta a rajta álló sorokat.
– Ezt a hirdetményt a Liszka Béla polgármester úr írta.

A Duna-Tiszaközi hadműveleti kormánybizottság a m-kir. kormány utasítása alapján elrendelte Kecskemét thj. város alábbiakban körülírt területéről a polgári lakosság átmeneti teljes kivonását. (…) Felhívom a város lakosságát, hogy lehetőleg puszták szerint csoportosuljanak és így induljon útnak. Az öregeket, gyermekeket és betegeket, akik a gyaloglást nem bírják, a fogattal rendelkezők vegyél fel fogatjaikra. (…) Nem emelek kifogást az ellen, ha a város lakosságának egyrésze a most még ki nem üritett területen helyezkedik el, azonban figyelmeztetek mindenkit, hogy ezek a területek is kiürítésre kerülhetnek. (…)
Isten oltalma kísérje minden eltávozó kecskeméti testvérünket!

Másnap reggel indultak. Addigra a csendőrség az otthonokat járta, rémhíreket terjesztettek a közelgő orosz katonák magaviseletéről. Akik nem hitték a történteket, azokat a csendőrség szuronnyal kényszerítette a távozásra.
Vörösre sírt szemű gyerekek, zokogó asszonyok, szitkozódó férfiak vonultak az utcákon. Ki-ki talicskán, fogaton tolta-vonta az életét, másokat a nagy Budapestről érkező autóbuszok vittek a bizonytalan jövőbe.
Ők gyalogszerrel vágtak neki az ismeretlennek. Több napi élelemet, főzőedényeket, meleg ruhát süllyesztettek felhasított toll dunnák belsejébe, amelyeket egy kézikocsira pakoltak.
Út közben a papa megígérte nekik, hogy nem hagyja őket magukra, elmennek egy gyermekkori pajtása tanyájára, ahol meghúzzák magukat.

Amikor napokkal később, október utolsó éjjelén, fiú ruhákba öltöztetve, álmatlanul forgolódott a szalmán, – és azon tűnődött, hogyan találja meg őt a Jézuska, ha nem ismeri fel – valaki megérintette az arcát.
Megrezzent a hideg tapintástól, de a következő pillanatban a mama selymes hangja fonódott bele az éjszaka csendjébe.
– Felmegyek, keresek egy takarót. Aludj tovább.
Szófogadó kislány révén gyorsan becsukta a szemét, csakhogy azon az estén hiába próbálkozott, képtelen volt elaludni. Akárhányszor lehunyta sötét pilláit, látta a hosszú karavánba vergődött városlakókat, hallotta a dunna éles szakadását, – mintha a lélek hasadna ketté az emberben.
Eldöntötte, hogy a mama után ered.
Óvatosan megmozdult, lassú mozdulatokkal kibújt az apja és a testvére mellől, és lábujjhegyen a lépcsősor felé settenkedett.
Vigyáznia kellett, nehogy elbotoljon a földön alvó családokban, akik szorosan összebújva az otthonról, a meleg ételről és a békéről álmodtak.

A házba felérve, a holdvilágos konyhába osont, ahol megpillantotta az édesanyja karcsú alakját, ahogy az egymás hegyén-hátán fekvő dunnákban kutat.
Közelebb lépkedett, a padló megreccsent a talpa alatt.
– Ki az? – fordult hátra az asszony.
– Én.
– Nem megmondtam, hogy aludj?
– Nem tudok.
Fejét kidugva, az ajtóból kukucskált a mamára, aki dorgáló pillantásokat vetett felé.
Hiába a szigorú tekintet, a szeme még a félhomályban is szeretetet sugárzott. Bármennyiszer érezte magát fáradtnak vagy szomorúnak, belenézett a zöld szempárba, és egy megmagyarázhatatlan erő járta át. Az apja is óvta, bátorította őt, de az anyja tekintete békés erdő, a törékeny teste templom volt, ahova bármikor elbújtatott a háború zaja elől.
A mama sóhajtott, és tovább keresgélt a csomagok között.
Szinte az összes dunna, bőrönd mélyére benézett, amikor halk neszre lett figyelmes.
Ijedten az ablak felé fordult.
– Mi volt ez?
– Csak a szél mama.

A szél pedig jött. A város felől érkezett. Végigsöpört a kihalt utcákon, felkavarta az út porát, körbejárta a tanyát, kitárta a csűr ajtaját, felforgatta a szalmát, benézett a nyílásokon, koszos ablaküvegeken, majd éles csattanássál feltépte a ház ajtaját.
– Ostorozhno!*
Gépfegyverek csöve, mint a farkasok fogsora villant az ezüst fényben, és eltorzult arcú férfiak ragadták el az anyját.
– Menekülj! – kiáltotta a mama. A következő pillanatban a teste összecsuklott a katonák súlya alatt.
A kislány sikítani akart, lerángatni róla a három férfit, de a félelmében eggyé vált az ajtó kerettel. Rettegett, hogy most ő következik; érezte az erős karok szorítását, a gépfegyver hidegét a tarkóján.
– Davay razberomsya snaruzhi!** – horkant fel az egyik, majd a hajánál fogva kifelé vonszolták az asszonyt.

Ahogy bakancsok dübörgése távolodni kezdett, úgy erősödött a léptek hangja a pince felől.
Hátra pillantott. Meglátta az apját, kezében pisztollyal, körötte férfiak fújtattak, mint felbőszített bikák.
– Eredj a testvéredhez! – parancsolt rá, majd vérben forgó szemekkel kirontott a ház ajtaján.
– Eresszétek! – üvöltötte.
A kislány reszketeg állt, fülében visszacsengett a mama kétségbeesett sikolya, a bakancsok dobogása.
Az ablakhoz sietett; a lehelete meleg párát festett az üvegre; a fehér körök, mint a szívének gyorsuló lüktetése, megjelentek, majd eltűntek az ablakon.
Egy folt. Kiáltások. Még egy folt. Egymásba fonódó sötét testek. Hangos dörrenés. Női sikoly. Feloszló sötét.
Ellökte magát a párkánytól, kiszaladt a házból, átrohant az udvaron, egyenes ki az útra.
Ahogy közeledett, a körvonalak élesedtek, az alakok, mint márvány szobrok kirajzolódtak a holdfényben. Ám a merev alkotások egyszeriben életre keltek, a mozdulatok felgyorsultak, és az egyik fegyver csöve a szüleire szegeződött.
Hallotta, amint a mama felsikolt, látta, hogy a papa teste rázkódni kezd, ernyedten a földre zuhan, a  katonákat pedig elnyeli az éjszaka. Aztán csend. Hosszú, nyúlánk, ragacsos csend, ami fojtogatni kezdte.
Nem kapott levegőt. 

Az anyja halkan sírt, remegő ajkával a férje ernyedt kezét csókolgatta.
A kislány elsétált a dermedten álló férfiak között, egyenesen a szüleihez lépdelt, és letérdelt a mama mellé. Ekkor látta meg az apját.
A száját vörösre festette a vér, szemével álmosan pislogott a messzeségbe. Még élt.
– Menjetek Diósjenőre. Keressétek Angyalkát…
– Károly…
– Ő vigyázni fog rátok.
– Mi lesz velünk? – zokogott a mama.

De a papa helyett, a novemberi szél felelt.

* Vigyázz! / Vigyázat!
** Intézzük el ezt odakint!

Katt a hatodik fejezet folytatásáért: http://novagyakitakartok.hu/2021/02/04/hatodik-fejezet-masodik-resz/

Mit gondolsz?

Egy pillanatra megállni, hangosan nevetni, sírni titokban, elcsendesedni, belekortyolni egy bögre tejeskávéba, megfogni a gyermekünk kezét, örülni annak, ami bennünk és körülöttünk van. Ezekről a pillanatokról írok.