Hatodik fejezet – második rész

Egyszer valaki azt mondta nekem: Nem az számít, hogy eléred-e a célod, hanem van-e benned elég bátorság megtenni a hozzá vezető első lépést. Elindulsz vagy megtorpansz? Tulajdonképpen nincsen vesztenivalód.
Azon az estén, a kávézóban, én a megtorpanást választottam.
Hogyan kezdhetnék tiszta lappal, ha a múlt utánam nyúl, és éles fekete vonalat húz a hófehér lapjaimra? Talán nem is létezik az újrakezdés, az egészet csak önmagunk nyugtatására találtuk ki, mert félünk a kudarctól.
Miután Miklós odahívta a kurátort, hogy kifaggassa a festményről, bennem valóban eluralkodott a félelem. Megtudni, hogy anya még a halála előtt adományozta el a képet, amire ő maga is a véletlen folytán bukkant, mégpedig egy budapesti antikváriumban bóklászva, – túl soknak bizonyult. Ilyen véletlen nincsen. Legalábbis abban a világban, amit felépítettem, nem volt benne hely.
Ezért azt csináltam, amihez mindennél jobban értek. Menekültem.
Lerohantam a galériáról, felkaptam a kabátomat, és a könnyeimmel küszködve kiszaladtam a kávézóból.
– Anna, hova mész? – sietett utánam Miklós az esti fényekben vibráló utcára.
– Ne haragudj, de nekem ez túl sok. Muszáj hazamennem! – tártam szét a karom.
– Hazakísérlek.
– Most egyedül kell lennem.
– Engedd, hogy segítsek! Kideríthetjük, ki a nő a képen.
– A nő a képen? – nevettem fel – Azt nem tudom, hogy én ki vagyok!
– Lehet, hogy most megtudhatod. Én is akkor jöttem rá…
– Amikor a könyveidet bújtad? Már ne is haragudj, de nem mindenki ragad le a múltban azon merengve, melyik felmenője, milyen hülyeséget csinált.
A bántó szavaimat, még az elhaladó villamos robaja sem volt képes elnyomni.
Bocsánatot akartam kérni tőle, megmondani neki, mennyire sajnálom. Nem úgy gondoltam, de késő volt. Meghökkent arccal nézett rám.
– Én ragadok le a múltban? – szegezte nekem a kérdést.
A tiszta tekintete úgy hatolt át a sötéten, ahogy a kirakatok fénye az utcai homályon.
– Figyelj, nem ismerlek. Nem tudhatom, mi zajlik le benned, de azt látom, hogy valami elől menekülsz.
– Nem tartozom neked magyarázattal – feleltem, majd hátat fordítottam neki.

Mire hazaértem, bőven mardosott a bűntudat, de ahhoz túl büszke voltam, hogy bocsánatot kérjek. Struccpolitikát folytatva, a homokba dugtam a fejem, és a hétvége további részében száműztem őt és a festményt a gondolataimból. Hiszen, amire nem gondolok, az nem is létezik.
Ennek dacára vasárnap délután megszólalt a lelkiismeretem, egyre jobban mardosott a bűntudat. Össze-vissza tébláboltam, nem találtam a helyemet a lakásban. Ahhoz túl lusta voltam, hogy kimenjek a közeli parkba, hátha egy alapos séta segít rendezni a gondolataimat.
Következésképpen a kanapén fetrengtem és hangosan nyöszörögtem, miközben az este történteket pörgettem le újra meg újra magam előtt.
– Mi jön még? – dörzsöltem a homlokomat.
Úgy tűnt, a teremtő humoros kedvében van, mert abban a pillanatban egy halk telefonpittyegéssel emlékeztetett rá, hogy este apámmal vacsorázom.
Olyan erősen szugeráltam a naptáremlékeztetőt, mintha bármilyen hatásom lehetett volna a korábban tett ígéreteimre, mintha az elejtett mondataimat egy pillantással semmissé tehetném. Viszont a szavak nyomot hagynak, mások lelkében leülepedve eggyé válnak az idővel. Nincs az a földi akarat, ami kitörölhetné az át nem gondolt sorokat.
Valamennyire vigasztalt a tudat, hogy a közös vacsorákat rendszerint egy óra alatt letudjuk, a beszélgetésre szánt időt pedig kitölti az étel feletti elégedett cuppogás.
Beletörődve az esti programomba, az indulás előtt magamra öltöttem a legszebb mosolyomat, remélve, hogy a hétvégi kalandjaim egyszer és mindenkorra véget érnek.



A kertvárosi házak felett rózsaszín pamacsok úsztak, mintha valaki elmaszatolta volna a puncsfagyiját az égbolton, ami átitatta a fehér felhőket.
Az alkonyatban gyönyörködve, nagyot kordult a gyomrom. Szerencsére néhány sarokra voltam apámtól, aki fogadni mertem rá, fenséges vacsorával vár.
Ha másban nem, az ételek iránti rajongásban hasonlítottunk. Én imádtam enni, ő pedig mennyei fogásokat szervírozott. Anyával is az ételek hozták össze.
Apám ügyvédbojtár korában, másodállásban a szülei éttermében dolgozott, ahova anya egy pesti útja során betért. Előtte nem volt semmi, ami a fővároshoz kösse. Ekkor jött apám és a házi készítésű paradicsomszósza, ami azonnal levett minden nőt a lábáról. Legalábbis, egy bizonyos ügyvédbojtár ezt állította.

A házhoz érve, előkotortam a kulcscsomómat, ami mellett ott lapultak a nagymarosi ház kulcsai is. Hirtelen eszembe jutott a kert, az almafák levelei, a karosszék, Ági és Kata, akiktől el sem búcsúztam.
Az emlékek, amilyen gyorsan jöttek, olyan sebesen űztem el őket a fejemből. Kinyitottam a kaput, és beléptem az udvarba.
A bejárati ajtó felé igyekeztem, amikor az nagy erővel kivágódott.
– Annus! Már vártunk!
– Edit? – torpantam meg a verandán.
– Apád olyan kacsát sütött, megőrülsz! – csapta össze a tenyerét apám barátnője.
Tűzpiros rövid haját és az erősen sminkelt szemét meglátva rossz érzés fogott el.
– Te is velünk vacsorázol?
– Igen! Apád nem említette?
– Egy szóval sem.
Nem tudom, mi okozott nagyobb meglepetést a számomra, a festmény, vagy apa barátnőjének felbukkanása. Mindenesetre megsemmisülve ültem le az étkezőasztalhoz. A hátam közepére kívántam egy közös vacsorát velük.
Megviselten dőltem hátra a székben, mit sem sejtve, hogy az este bőven tartogatott még izgalmakat.
– Kislányom, hát itt vagy! – üdvözölt apa, egy salátás tállal egyensúlyozva.
Fehér inget, sötétkék öltönyt és egy minta nélküli sötétkék nyakkendőt viselt. Le mertem fogadni, hogy a barátnője beszélte rá, mert munkán kívül sosem öltözött ki. Utálta, ha otthon is flancolni kell, régebben még a kiállításmegnyitókra sem bújt elegáns ruhába.
– Szia! Tudod, ki van még itt? Edit – mosolyogtam bájosan.
– Nem mondtam, hogy jön?
– Nekem nem.
Apa jelentőségteljesen lerakta a tálat az asztalra, majd a nyakát nyújtogatva meggyőződött arról, hogy a barátnője nem hall minket.
– Nagyon szépen kérlek, viselkedj normálisan. Tudom, hogy nem sikerült megkedvelni őt, de csodás nő. Megérdemli, hogy kedves legyél hozzá.
– Nem szóltál, hogy itt lesz.
– Ha szólok, nem jössz el.
– Vajon miért?
Tüntetőlegesen összefontam a karomat magam előtt, mire apám arca elvörösödött. Mondani akart valamit, de ahogy nyitotta a száját, Edit száguldott az étkezőbe. Mögötte futott a parfümének tömény illata.
– Megnéztem a mártást. Szerintem, készen van – tapsikolt.
– Remek szívem. Akkor hozom a húst – mosolygott apa, mintha mi sem történt volna. Ugyanakkor vetett rám egy utolsó szúrós pillantást, mielőtt elrobogott a kacsáért.

A tervem, hogy szép csendben fogyasztjuk el az ételt, és mindenki mehet a dolgára, megdőlni látszott. Editnek egészen a desszertig be sem állt a szája. Hol a közös nyaralásukat ecsetelte, hol apát magasztalta az égig, hol felőlem és a munkáimról érdeklődött.
– Annus, az a múltkori írásod! Tudod, amiben azokról a nőkről írtál!
– A szüfrazsettes anyag? – vontam fel a szemöldököm.
– Jaj, igen! Az nagyon érdekes volt – hüledezett.
– Hát, köszi – kanalaztam bele a panna cottába.
– Kislányom, mi van a családfakutatós munkáddal?
– Leadtam.
Apám a bajusza alatt hümmögött, nem mondott semmit.
Nem lepődtem meg a reakcióján. Az érdeklődése ennyiben kimerült, ha rólam volt szó. Gyanútlanul forgattam a számban a krémes falatot, hogy ezzel lezártuk a beszélgetést, amikor megköszörülte a torkát.
– Kislányom, mondani akarunk neked valamit.
Kérdőn felpillantottam.
A homloka gyöngyözött. Mellette Edit idegesen a haját piszkálta, vörösre festett körmei elvesztek a lángoló tincsei között.
– A nyaraláson volt időnk gondolkodni. Hosszasan átrágtuk a témát, végül arra jutottunk, hogy szeretnénk összeköltözni. Pontosabban, szeretném, ha Edit ideköltözne.
A falat megállt a számban. A lágy puding lassan szétolvadt a nyelvemen.
– Ez komoly?
– Tudom, mennyire fontos neked az otthonod és anyád emléke. Ezért szeretnénk, ha beleeggyeznél.
Éreztem, hogy elönt a harag, képtelen vagyok uralkodni magamon.
– Most viccelsz? – nevettem – Tényleg ezért hívtál át?
– Anna!
– Akkor, miért nem kérdezett senki, mikor ide kezdte hordani a cuccait?
– Lányom…
– Vagy, amikor anya festményeit leszedtétek a falakról? Hm? Akkor senkit nem érdekelt a véleményem!
Edit falfehér arccal meredt rám. Apám szeme villámokat szórt.
– Rohadtul nem érdekel, mit csináltok. Felőlem a világ végére is elmehettek.
– Fejezd be! – csapott az asztalra.
– Mert? Mi lesz? Elküldesz?
– Miért nem tudsz felnőtt módjára viselkedni?
– A lányod vagyok, ha nem tűnt volna fel! – fújtattam.
Szinte hasítani lehetett a feszültséget a szobában, ami Editen csapódott le először. A durva szavaim hallatán elpityeredett, és elviharzott az asztaltól. Erre apám felugrott, hogy utána siessen, de mindhiába.
A barátnője úgy bevágta maga mögött az ajtót, még a panna cotta is beleremegett a távozásába.

Percekkel később, mire a maradék pudingot is eltüntettem a tányérról, apa visszatért az étkezőbe.
Lerogyott az egyik székre. Nem szólt hozzám, nem kiabált velem, nem oktatott ki, csak némán ült és hallgatott. Utáltam ezért. A csendjének súlya volt.
– Legalább a desszert jó volt – toltam el tányérom.
Semmi reakció. Beesett arccal bámult maga elé. A bőre és a haja fakónak tűnt a lámpafényben. Ahogy ott ült, eszembe jutott az utolsó időszak, amit egy fedél alatt töltöttem vele. Akkor is pontosan ilyen gondterheltnek láttam.
Hirtelen vett egy mély levegőt, az orrlyuka kitágult, a homlokán mély ráncok keletkeztek.
– Sajnálom – törte meg a hallgatást.
A szeme úgy csillogott, mint a tavaszi záporral megzavart tó tükre, amiben az érzelmek összekeveredtek az iszappal.
– Azt érezheted, hogy elárultalak és nem tartom tiszteletben anyád emlékét.
– Ez nem a tiszteletről szól, hanem arról, hogy ilyen gyorsan túl vagy rajta. Folyton papolsz nekem a rossz döntésekről, – az esküvőből is hatalmas ügyet csináltál, miközben te sem vagy különb. Tényleg összeköltöznél vele?
A szívem a torkomban dobogott, mintha az elfojtott indulat újra utat akarna törni magának.
– Szerinted túl vagyok édesanyádon? Lányom, tisztázzunk valamit. Sosem szűnők meg őt szeretni. Az egyik legcsodásabb pillanat volt az életemben, amikor harminc évvel ezelőtt besétált az étterem ajtaján. Viszont elment, én pedig próbálok továbblépni.
– Látom, hogy egész jól sikerül – húztam gúnyos mosolyra a szám.
– Ha hiszed, ha nem, minden nap hiányzik. Hiányoznak a festékfoltos ruhái, a nevetése, a szelíd természete, hogy másként látta a világot, mint a legtöbb ember. Örökké gyászolni fogom. De a gyász nem egy látszó valami, amit világgá kürtölne az ember. Van az a fájdalom, amiről nem tudsz beszélni, hanem megtanulsz vele élni.

A gombóc egyre nagyobbra duzzadt a torkomban, szinte szorította, kaparta az ínyem, feszítette a nyakamat. Bevillant a kép, ahogy az éjszaka közepén rányitok anyára a fürdőszobában, amint egy narancssárga lavór előtt guggol. A feje kopasz, a bőre átlátszó, a csontjai kitüremkednek a hálóinge alól, és úgy néz rám, mint egy magára maradt kislány, aki harcol az egész világgal. Végül feladja a küzdelmet.
A gombóc kipukkadt a torkomban, de a haragos szavak helyett, sós könnyek érintették az ajkamat.
– Egyedül maradtam – mondtam halkan.
Apám párás szemekkel fürkészte az arcomat.
– Egyedül? Miről beszélsz?
– Bárki, akit szerettem, fontos volt nekem, elhagyott.
– Anna, én itt vagyok.
– Nem vagy, te is magamra hagysz, ahogyan anya tette.
– Anyád sosem hagyott magadra.
– Igen? Akkor miért nem folytatta a kezelést? Miért választotta a halált?
A szavaim élesen koppantak a tölgyfa asztalon.

Azt hittem, apám újra a csendbe burkolódzik, szó nélkül felmegy az emeletre, de nem így történt. Felállt, megkerülte az asztalt, és leült mellém. A kézfejét, az enyémre tette.
Az érintésétől valami ismét felszakadt bennem, szétáradt az egész testemben.
Hangtalan zokogtam.
– Tudom, hogy nagyon beteg volt. De miért nem küzdött?
Megszorította a kezem.
– Naponta találkozom olyan emberekkel, akik feladják, mert belefáradnak a küzdelembe önmagukkal, a másikkal. De kizárólag ők tudják, mennyit bírnak el. Érted?
A szívverésem és a légzésem lelassult, csak a dörmögő hangjára figyeltem.
– Viszont édesanyád nem adta fel egykönnyen. Ahogyan te sem adod fel.
– Mire gondolsz? – szipogtam.
– Lányom, sok mindent elrontottam. Nem voltam melletted, amikor szükséged volt rám. Viszont te mentél előre. Sokkal bátrabb voltál, mint én.
– Csupa rossz döntést hozok – rebegtem.
Ő elmosolyodott, a mély ráncok kisimultak a homlokán.
– Vénségemre egy dologra jöttem rá. Nincsenek jó vagy rossz döntések. Döntések vannak következményekkel. Mind viseljük a döntéseink súlyát. A kérdés az, hogyan tesszük mindezt.
Úgy nézett rám, mint gyermekkoromban az esős vasárnap estéken, amikor féltem iskolába menni. Ilyenkor nem babusgatott, még csak nem is vigasztalt, helyette ott fénylett a szemében a gondoskodás, amitől érezte, hozzon bármit a holnap, minden rendben lesz.
Ekkor megértettem.

Nem tudok tiszta lappal kezdeni, mert az életem bármely másik ága telefirkálhatja az új lapokat. Mégis van, ami megnyugvást hozhat, amitől színesebb a világ, az illatok erősebbek, a gyűrődések kisimulnak. Ha találok egy tiszta érzést, amibe kapaszkodhatok, ami áthasítja a grafitszürke vonalakat. Halvány, alig látszó, mégis olyan tiszta, hogy nem törődik a múlt sérelmeivel. Talán minden emberi kapcsolat mélyén ott botorkál, minden volt és új szerelemben, elkopott barátságokban, hangos viták, fagyos csöndek alján. Csak meg kell találni és életben tartani.
– Sajnálom – suttogtam.
Apám halványan elmosolyodott.
– Tudom – mondta.
Ezután feltápászkodott. Komótos mozdulatokkal egymás tetejére kezdte pakolni a tányérokat. Felpattantam, hogy segítsek lebontani az asztalt, amikor egyszer csak beugrott.
– Apa. Kérdezhetek valamit?
– Kérdezz.
– Tegnap láttam egy képet. Mond neked valamit az, hogy az Erdő kincse?

Apám keze megállt a levegőben.

Lerakta a tányérokat.

Katt a következő fejezetért: http://novagyakitakartok.hu/2021/03/07/hetedik-fejezet/

Mit gondolsz?

Egy pillanatra megállni, hangosan nevetni, sírni titokban, elcsendesedni, belekortyolni egy bögre tejeskávéba, megfogni a gyermekünk kezét, örülni annak, ami bennünk és körülöttünk van. Ezekről a pillanatokról írok.