Ilonka néni

Vajon, mi marad meg a fiatalságából, kinek évtizedek nyomják a vállát?
Erről eszembe jut egy történet. Még egyetemista koromban ismertem meg egy öregasszonyt, Ilonka nénit. Egy bérházban laktunk, én a másodikon, az asszony pedig az egyik földszinti lakásban. Isten tudja, mióta élhetett ott. Egyesek azt rebesgették, az első lakók között költözött be a hűvös falak közé. Egy dolog egészen biztos. Ilonka néni volt a ház lelkiismerete. Ő kérem, mindenkiről tudta, hova, merre, mikor és miért. Tisztán emlékszem rá, hogy telente a radiátornak támaszkodva melegedett és őrizte a lépcsőház nyugalmát, míg nyaranta a kerti padon üldögélve, szikár testével a botjára támaszkodva kémlelte a lakókat. Nem volt olyan nap, hogy nem ütköztem bele a szúrós tekintetébe, mintha az évek folyamán eggyé vált volna az épülettel.

Persze, akkoriban úgy hittem, ez olyan öregasszonyos dolog, a korral jár, nincsen jobb dolga, mint egész álló nap másokat mustrálni. Egyszer engem is megszólított, mikor a szemetet hurcibáltam le a kukákhoz.
– Tudja hova mentek ezek?
– Kicsodák? – pislogtam rá.
– A művészek. Az egyik aszongya magáról, hogy kitüntetett vágó, de annyira van az kitüntetve, mint én meghízva – mutatott a csontos karjára.
– No, de napok óta semmi mozgás. A kutyájukat, a hangos kuvaszt, azt is magukkal vitték. Különös, nem gondolja?

Nem gondoltam. Megnyugtattam, hogy biztosan nyaralni vannak, ahogy sokan mások így július derekán, majd a lecsóra hivatkozva vissza iszkoltam az emeletre.
Igazam lehetett, mert egy héttel később a művész páros újra felbukkant; lebarnultan, jókedvűen köszöntek rám a csigalépcsőn felszökkenve. A kuvasz is vidáman csóválta a farkát, miközben a hideg orrával körbe szimatolt. Úgy tűnt, minden rendben van. Egy dolgot leszámítva.
Ilonka néninek napok óta a nyomát sem láttam.
Talán a kíváncsiság vagy az aggodalom vezérelt, mindenestere az egyik reggel, munkába menet belestem a nyitott lakásának ajtaján.
– Csókolom! – kopogtam az ajtófélfán.

– Jó napot kívánok! – jelent meg egy bajszos férfi a félhomályban úszó folyosós konyhán.
– Elnézést a zavarásért, én az Ilonka nénit keresem – toporogtam a küszöbön.
A férfi arcra elkomorult. Mélyet sóhajtott.
Tőle tudtam meg, hogy a ház lelkiismerete egy hajnalon örökre elhallgatott.
– Őszinte részvétem – meredtem a beesett arcú bácsira.
– Jaj, a drága anyuska. Mi lesz velem nélküle? Ő bizony mindig tudta, mi a teendő, sosem tétlenkedett. Drága jó asszony volt. Mesélte, hogy villamoskalauzként dolgozott? Az ám! Mennyire szerette, mindegyik vonalon rendet tartott. Név szerint ismerte a legtöbb utast, azt is tudta, ki, hova igyekszik éppen. Volt, akit a születésnapján is felköszöntött. Ha napokig nem látott valakit, aggódott érte, mi történhetett vele. Mint az apámért, aki egyszer elment és soha többé nem jött vissza. Szegény anyuska. Drága asszony volt. Kellenek az ilyen emberek, ők vezetnek minket, ha eltévedünk az úton.
A bácsi a kopasz fejét csóválta, remegő kézzel előhúzott egy díszzsebkendőt a mellénye zsebéből. Megtörölgette a könnyes szemét.
– Maga jól ismerte? – kérdezte.
Csak annyira, mint a ház lemálló vörös vakolatát, a csigalépcső hideg vaskorlátját, vagy a kerti padot, amikor délben megérinti a nap fénye.
– Valamennyire – feleltem.
A bácsi kedvesen biccentett, majd lassan hátat fordított nekem.
Éreztem, hogy valamit még mondanom kell, mielőtt elnyeli őt a félhomály.
– Viszont az elmondása szerint, az idő nem sokat formált rajta! – szóltam utána.
A bácsi erre visszanézett, és keserédes mosolyra húzta a száját.
– Aranyom, a lényeg, sosem változik.

Mit gondolsz?

Egy pillanatra megállni, hangosan nevetni, sírni titokban, elcsendesedni, belekortyolni egy bögre tejeskávéba, megfogni a gyermekünk kezét, örülni annak, ami bennünk és körülöttünk van. Ezekről a pillanatokról írok.